Galgóczi Erzsébet: Éjszaka két katonával

1944. november 15–én este hét óra körül katonai teherautó küszködve a kimarjult makadámúttal, a nyugati határ felé tartott. Parancsnoka kövér törzsőrmester volt, aki – szétvetett lába között egy demizson pálinkával – horkolt a vezetőfülke ajtajának dőlve. A sofőr – tizennyolc éves fiú, alig egyhetes katona – néha kísértésbe esett, hogy a törzsőrmester hóna alatt felrántsa a kilincset, s a löttyedt zsák kizuhanjon az úttestre.

   A teherautó szajrét szállított, a sofőr nem tudta, mit. Fegyvert, lőszert nem. Szigorú parancsot kapott, hogy az 1–es számú műutat kerülje – ahol különben is az árokba szorították volna a visszavonuló németek. A fiú nem ismerte a vidéket – csak térképről – Somogyból vetette ide a háború, de minden bonyolultabb útkereszteződésen igazoltatták a tábori csendőrök, s egyúttal útba igazították.

   A vidék szuroksötét és mozdulatlan volt, mintha a föld alá szorult volna minden élet. A lefelé irányított reflektorok keskeny sávban világították meg azt a szurokfolyót; amely valamikor jó karban tartott út lehetett. A kerekeken vonuló háború felmarta, s most csurgott belőle a genny.

   A gennyfolyó szélén, riadtan a padkára húzódva, vastag holmikba bugyolált nőszemély ácsorgott. Valamiről, talán a tramplivá ázott cipőről, talán a nem is nagy háncsszatyorról, amit olyan esendően s mégis leleménnyel tartott a szatyor a hátához tapadt, két fülén kockás sál volt keresztülhúzva, a sál végét a mell fölött markolta az ernyedt kéz – talán, hogy nem falu, hanem kietlen mező lapult körülöttük, a sofőr megérezte, hogy menekülőt ért be, s előzékenyen megállította a kocsit. Mire kinyitotta az ajtót, s kedvesen kiszólt volna, a nő hirtelen meglódult – léptei árulkodtak, milyen görccsel fékezi magát, hogy ne eredjen futásnak.

   A sofőr megsajnálta, mintha a legkisebbik húgát látta volna. – Ennyire fél? Úristen, mi minden történhetett már vele?

   Továbbindult, s néhány méter után beérte a nőt. Az autó sebességét a gyalogos lépteihez igazította, s szelíden kiszólt:

   –  Miért fél tőlem?

   –  Nem félek – felelte vacogva egy kislányhang.

   –  Ejha! – csodálkozott a sofőr, s megállította a kocsit. – Te kislány vagy?

   A lány is megállt, szűkölve, s nem felelt.

   –  Messzire mész? – kérdezte a fiú.

   –  Nem… Igen… Csak ide… – tétovázott a lány. Legszívesebben leroskadt volna a sárba a fáradságtól.

   A fiú szótlanul nézte, aztán lelépett a kocsiról, de nem a lány felé tartott, hanem odaguggolt az egyik reflektor elé, s arcát a maszatos fénybe tartotta.

   –  Nézz ide. Emberevő vagyok én?

   Kiemelkedett a gyenge fényből.

   –  Elviszlek, ameddig egyfelé tart az utunk.

   Egyszerre értek a kocsi lépcsőjéhez. A sofőr felsegítette a lányt, s halkabbra fogva hangját, figyelmeztette:

   –  Vigyázz, a túlsó sarokban a törzsőrmester úr alszik.

   A lány sóhajtva ült le, de még hosszú percekig nem merte meglazítani derekát, hátát. A fiú, miután újra beállította egyenletes sebességre a kocsit, rápillantott.

   –  Tedd le a batyut – szól csöndesen. – Elfér a lábadnál.

   A lány sóhajtva szabadult meg a tehertől, de a sál végét továbbra is a kezében szorongatta.

   –  Engem Péternek hívnak – mondta a fiú. – Egy hete még répát szedtem odahaza. Egy néném van meg három húgom. Az anyám is él. Gyerekkorom óta nem bántottam nálam gyengébbet.

   A lány hirtelen megszólalt:

   –  A törzsőrmester úr mit szól majd hozzá?

   –  Hogy felvettelek? – Péter gondolkozott. – Nemigen tér magához mostanában. Délben, amikor elindultunk, már részeg volt, s azóta is vedel… – s önkéntelenül a sarokba pillantott: csak egy rántás, s az ajtó kicsapódna…

   –  Maga nem sofőr? – kérdezte a lány.

   A fiú gyanakodva hallgatott.

   –  Miért?

   –  Azt mondta: egy hete még répát szedett.

   Kissé sértődötten hangzott:

   –  Ne félj, nem fordulok veled az árokba.

   –  Nem félek – sóhajtotta a lány. – Attól egyáltalán nem félek.

   –  Hát mitől? – S hogy nem kapott választ, folytatta a kérdezősködést. – Hová mész?

   –  Haza.

   –  Hol laktok?

   –  Még messze. Győr közelében.

   –  Honnan jössz?

   –  Esztergomból.

   –  Ejha! – csodálkozott a fiú, mert térképről ismerte az országot, s tudta, hogy innen Esztergom jókora távolság. – Mióta jössz?

   –  Három napja. Illetve, most már a negyedik, mert ilyentájban indultam.

   –  Láttam rajtad, hogy fáradt vagy.

   –  Igen.

   –  Mit csináltál ott?

   Kis szünet után felelt a lány.

   –  Az előbb kérdezte, mitől félek. Most megmondom. Az egyenruhától.

   –  Az egyenruha nem egyenembereket takar.

   –  Augusztus óta katonakórházban dolgozom. Mert a zárdát átalakították kórházzá… – s a lány fáradtan s olyan bizalommal, mintha falujából ismerné a fiút, panaszkodni kezdett. – Kati néni, a nagynénje apáca – hivatalosan Dulcia nővérnek nevezik –, s Esztergomban él a zárdában. Tizenkét éves korában, amikor kimaradt az iskolából, elvitte őt magával. Nem, nem apácanövendéknek, az ő szülei nem olyan jómódúak, hogy egy apáca staférungját ki tudnák állítani, hanem… belső személyzetnek. Tanulja meg, hogyan kell szervírozni, felszolgálni, takarítani, ágyat húzni, teát főzni, habot verni, pástétomot készíteni, veselkedni… Mindig jó tanuló volt, ne maradjon olyan repedt sarkú paraszt, mint a testvérei meg a rokonai, belőle még egy kanonok házvezetőnője is lehet, de esperesé biztosan… De ő, mármint Zsuzsa – mert közben a nevét is elárulta a fiúnak –, utálta a zárdát, a hideget lehelő, vaskos falakat, a kápolna kockás padlóját, ahol naponta háromszor kellett térde mállva imádkozni, és háromszor feltörülni vizes ronggyal, utálta a tömjénszagot, s az öreg apácák cellájából kihordani az éjjeliedényt. A városba csak akkor mehettek ki, persze, akkor is kettes sorban, ha az érsek misézett a bazilikában. Harangozni szeretett, s a sekrestyés, az öreg Glória nővér engedte is, de ritkán tudott megszökni a takarításból, a hímzésből vagy az ezüstnemű fényesítése mellől. Éjszakánként mindig sírt, pedig külön ágya volt, vagy éppen azért sírt, mert otthon az anyjával vagy a nővérével szokott aludni. Istenem, milyen jó odabújni valakihez, akit szeretünk, vagy tán nem is szeretjük, de összetartozunk valahogy. S ha a rideg esti imánál eszébe jutott, hogy otthon üldögélhetne a meleg padsorokban, a zsivajban, a paprikás krumpli gőzében, úgy hiányzott neki a család, mint kisborjúnak a közös ól… Levelet minden hónapban írhatott haza, sőt, kötelező volt írni, de mielőtt lezárta volna a borítékot, Kati nénjének kellett ellenőrzésre benyújtania… Egyszer, úgy két évvel ezelőtt Miklós káplán úr – aki egy ideig bejárt gyóntatni – szeretetből kicsempészte egy levelét a zárdából. Ebben megírta az anyjának, hogy vagy hazamehet, vagy lúgkövet iszik. Hetekig várta a választ, félelemben és reménységben. S az anyja megírta, hogy úgy látszik, jódolgában elment az esze, nem tudja megbecsülni szerencséjét és Kati nénje jóságát, a rosszakat is ki kell bírni, lányom, ez a sorsunk, te is próbáld elviselni a jót, egyszer majd hálás leszel élte anyádnak meg Kati nénédnek, te még gyerek vagy, mi jobban tudjuk, mi válik a javadra… Az idén nyáron katonakórházat rendeztek be a zárdában. ettől végképp kibírhatatlan lett ott az élet…

   Zsuzsa, lemerülve a zárda mélyvízi világába, mit sem látott az útból, arra eszmélt, hogy a kocsi megáll. Karszalagos civilek hadonásztak az úton.

   –  Légiriadó! – kiáltott be egyikük az ablakon. – Oltsa ki a lámpákat!

   Halk kattanás és a két maszatos fénysáv is eltűnt.

   Péter nyújtózkodott.

   –  Gyere, mozogjunk egy kicsit.

   Leléptek a sárba. Valami falu főterén álltak, a templomtorony feketéje áthatolhatatlanabb volt, mint a novemberi éj.

   –  Nyitva még a kocsma?

   –  Nyitva.

   –  Melyik az?

   Megfogta a kislány kezét, s elindult a mutatott irányba. Zsuzsa kissé húzatta magát.

   –  Sose voltam még kocsmában!

   –  Gyerekkorodban csak voltál! – nyugtatta a fiú. – Vittél egy üveg bort az apádnak.

   –  Volt szőlőnk – felelte a lány, de nem vonakodott tovább.

   Péter meg akarta kérdezni. Ha már a sorsát megismerte – egy sorsot, amely a lelke mélyéig felkavarta, – látni akarta az embert is. Az arcát. A szemét. A hangja után az ajkát is, meg akarta ismerni. Termetre alig alacsonyabb, mint ő. Tenyerében érezte, hogy a lány keze erős, kidolgozott. Milyen lehet az arca?

   A kocsmában petróleumlámpa hígította valamelyest a sötétséget. Kapadohány maró füstjében néhány öregember és egy–két katona üldögélt. Péter a vaskályha közelében keresett üres asztalt.  

   –  Tedd le a kendődet – szólt a lányra. – Meleg van itt.

   A lány félszeg mozdulattal kibontotta a puha, fehér kendőt, amely az álla alatt volt megkötve, mint az öregasszonyoké. Alig engedett látni valamit az arcából. A kendő lehullott – s Péter úgy érezte, nem látott még ilyen szépet se lányban, se lóban, se fában, se autóban. Ovális arcán olyan finom felületekben találkoztak a vonalak, hogy a fiú félt volna megérinteni, akár egy lepke szárnyát. Zöldeskék szeme a hosszú pillák alatt kutatóan, s a korán jött bánatok szomorúságával égett. Rengeteg vöröses haja két fonatba volt kényszerítve, de homlokán, halántékán gazdagon, diadalmasan hullámoztak a fürtök.

   –  Milyen fiatal vagy! – mondta Péter, mert azt nem merte, hogy szép. – S mennyit szenvedtél már?!

   –  Maga rendes ember – s a lány fáradtan rámosolygott a fiúra.

   Péter úgy érezte, élete végéig sütkérezne ebben a mosolyban.

   Ha egy bekötőútnál leszáll az autóról, hogy innen már másfelé megy, s különben is, csupán néhány lépés a falujáig – gondolta a fiú –, megmondom neki, hogy a háború után értemegyek, s elveszem feleségül.

   Maga sem értette, mi történik vele. Jóképű fiú volt, legalábbis kapós az otthoni lányok meg asszonyok között, de nem szeretett még senkit. S most furcsa varázslat játszott vele: mintha ezt a kislányt mindig is szerette volna, most csak az történt, hogy a kihalt, ismeretlen országúton rátalált arra, akit mindig is szeretett.

   –  Mondj még magadról valamit – kérte a lányt. – Hány éves vagy?

   –  Tizenhét.

   –  Szüleid?

   –  Parasztok.

   –  Testvéreid?

   –  Egy nővérem van, Jutka, már férjnél, egyik bátyám, Marci a fronton, a másik, Bencsi otthon – legalábbis, az utolsó levelekkor még otthon volt, s van egy kisöcsém, Sanyika. Őt alig ismerem: négyéves volt, amikor engem elvittek a zárdába, s azóta csak akkor látom, ha egy–két napra látogatóba hazaengednek.

   A kocsma ajtaját felszakították s tenyerüket csapkodva bevonultak a karszalagos légiósok. Egy zöldkalapos odaintett nekik: vége a riadónak, mehetnek tovább.

   Bárcsak örökké tartott volna ez a riadó – gondolta Péter, kifizette a két málnát, s bátortalanul, sokkal bátortalanabbul, mint idejövet, megérintette a lány karját, s visszakísérte az autóhoz.

   A törzsőrmester még mindig aludt. Zsuzsa óvatosan helyezkedett el az ülésen, hogy ne érjen hozzá. Kicsit talán túlságosan óvatosan is – Péter – miközben beindította a kocsit s felfokozta az egyenletes, a felfaladt úthoz illeszkedő sebességre – érezte combja és oldala mellett a lány testét. Megremegett, s a sötétség jóleső védelmében megszólalt:

   –  Zsuzsa, jól kérdeztek, én ne nem vagyok sofőr. Diák vagyok, s együtt jártam iskolába az uradalmi gépész fiával. Palinak hívták. Strasszer Pali. Az apja műhelyében kiismertünk minden gépet: traktort, autót, motorkerékpárt… Együtt is vonultunk be, egy héttel ezelőtt. Tegnapelőtt Pali megszökött. Illetve meg akart szökni. Vagyis hát meg is szökött, csak… Furcsa história ez, én akkor még nem értettem az egészből semmit, pedig Pali annyiszor elmondta, másról sem tudott beszélni… Beleszeretett egy fiatalasszonyba, akinek az ura kint van a fronton. Az asszony is szerette őt, minden éjjel… minden éjjel találkoztak. Aztán, amikor bevonultunk, a kaszárnyában Pali megbolondult. Azt hajtogatta, ő csak addig szeretheti Valikát, amíg vége nem lesz a háborúnak, s az ura haza nem jön a frontról, neki ezt az időt nem szabad elveszítenie. S megszökött… – Péter annyira lehalkította hangját, mintha mesét duruzsolna – ez a törzsőrmester állíttatta falhoz. Agyonlőtték… – A fiú összeszorította állkapcsát, s felhúzta szemhéjait, hogy ki ne buggyanjon a könnye. Érezte, hogy a lány egyre közelebb dől hozzá a testével. Jólesett neki eze aa több réteg ruhán átsütő szótlan részvét. Hálásan folytatta: – Én akkor nem értettem, hogy létezhet olyan szenvedély, amelyért az embert az életét is kockára teszi… Most már értem, Zsuzsa… Zsuzsa… Susu… Susu – hívhatlak így? A franciáknál nem a gólya hozza a kisgyereket, hanem káposztalevélben találják. A káposzta „su”, s emiatt a csecsemőt úgy becézik: su–su… Hívhatlak így? Úgy szeretnélek megvédeni téged minden rossztól, minden szenvedéstől… A háború után elmegyek hozzátok, jó, Susu?

   Susu nem felelt. Péter rápillantott, s inkább érezte, mint látta, hogy a lány alszik. Teste ernyedten, a saját sólyától dőlt Péter oldalához. a fiút átjárta a gyengédség és a szánalom. Szegény agyonfáradt gyerek! Az inge alá kellene dugni, az inge alatt kellene hazavinnie… nem, nem, Győr mellé, a családjához, hanem haza, Somogyba, magának, s szeretni, ahogy… ahogy Pali szerethette a maga hadiasszonyát…

   Fél kezével elengedte a kormányt, kiszabadította a lány sólya alól is, s óvatosan átölelte Zsuzsa vállát. Az ernyedt fej majdnem a vállára került – nyakán, arcán érezte néha a fékezhetetlen fürtök csiklandását. Nem tart örökké ez az út, mint ahogy a kocsmában is hiába fohászkodott, hogy tartson örökké a riadó – de még ne legyen vége, még tartson egy kicsit, minden másodperc meghatványozza ezt az ismeretlen boldogságot…

   Érzékei veszélyt jeleztek. Mintha megszűnt volna a motorzúgás és a törzsőrmester horkolásának összhangja. Elvette kezét a lány meleg válláról, s megfogta a kormányt. Nem mert odapillantani, de hallotta, hogy az altiszt mozgolódik. S egyszerre feldörrent a hangja:

   –  Hát ez mi?

   –  Törzsőrmester úr – jelentette a fiú –, alázatosan jelentem, egy szegény menekülő felkéredzkedett a kocsira.

   –  Hm – morgott a másik –, nem valami kém:

   –  Dehogy – sietett a válasszal a fiú –, egy nő.

   Péter az oldalán érezte, hogy a lány is felriad, s igyekszik kicsire húzni magát a helyén.

   Hallotta, hogy az altiszt meghúzza a lába közt őrzött demizsont, a pálinkaszag betöltötte a fülkét. A krákogást is hallotta. Aztán ezt:

   –  Gyújts lámpát. Nem találom a cigarettámat.

   Péter nem mozdult.

   –  Elsötétítés van, törzsőrmester úr.

   Az altiszt felemelte a hangját.

   –  Tedd, amit parancsoltam!

   Péter meggyújtotta a belső világítást, s a törzsőrmesterre pillantott. A kövér, löttyedt férfi ujjai közt ott volt már a cigaretta – a világosságban a „menekült nőt” vette szemügyre. Zsuzsa sápadt volt s riadt, mint amikor a fiú felszedte az úton. Vacogva szólalt meg:

   –  Kérem, én most már úgyis kiszállok.

   –  Oltsd el a lámpát – mondta a törzsőrmester, s a sötétben újra meghúzta a demizsont. Dünnyögve mondta: – Minek szállna le? Elvisszük mi, ameddig csak akarja… – Hirtelen rászólt Péterre. – Ott a kanyarban van egy csárda. Állj meg, harapok valamit… Itt. Jól van…

   Egy vaksötét épület előtt álltak. Ez a csárda már rég bezárt – gondolta Péter. – Vagy talán nem is csárda.

   A törzsőrmester nehézkesen megmozdult.

   –  Jöjjön maga is, nem szeretek egyedül enni – mondta Zsuzsának.

   –  Törzsőrmester úr – szólalt meg Péter –, ez a csárda már bezárt. Késő van.

   –  Majd felkeltem a gazdáját – mondta a törzsőrmester, kinyitotta maga felől az ajtót, nehézkesen lelépett a sárba, onnan szólt fel sürgetőn a lánynak. – No, jöjjön hát.

   –  Köszönöm, én nem vagyok éhes – mondta remegő hangon Zsuzsa.

   –  Nem baj, segít nekem enni.

   A lány nem moccant. Péter szólalt meg rekedten:

   –  Hát akkor menjünk!

   –  Te maradsz! – csattant a törzsőrmester hangja. – Gazdátlanul nem hagyjuk az autót. Jön egy járőr, s mindkettőnket főbe lőnek!

   A fiú előtt megjelent a szörnyű kép, ahogy a legjobb barátját főbe lövik – s nem mert ellenkezni. A lány körvonalait nézte, ahogy halálra váltan lelép az autóból, elindulnak a fekete ház felé, s többé nem látott semmit.

   Minden érzékével kifelé figyelt. Zörgést várt, ajtódörömbölést, a csárdás öblös hangját, egy fénycsíkot, amely felvillan egy pillanatra – de nem történt semmi. Semmi.

   Még mindig a fekete csárdát nézte, amely talán nem is volt csárda, képtelen volt tekintetét levenni a házról, amikor váratlanul kinyílt a fülke túlsó ajtaja, s az altiszt kapaszkodott fel nehézkesen a lépcsőn. Részegebb volt, mint amikor elment – mégis felverte a kocsmárost? –, elégedetten röhögött a hangja:

   –  Kár lett volna ezt a kis szüzet meghagyni a ruszkiknak.

   Pétert leküzdhetetlen indulat tépte fel a helyéről, egyetlen lépessel az ajtónál termett, teljes erőből hasba rúgta a lépcsőn ingadozó férfit, s a löttyedt szák – amit elindulásuk pillanata óta várt – hátrazuhant az úttestre. Egy pillantással felmérte, hogy nem mozdul – a mély sártól, a pálinkától, vagy egy jó helyen fekvő kőtől, amelybe beverte a koponyáját –, beindította a motort, előhúzott néhány métert, s a szajréval megterhelt gépkocsival rátolatott a testre. Az ülésen érezte, hogy az egyik hátsó kerék akadályba ütközve felbillen, s rátolatott az első kerékkel is. Ez már nem billent akkorát.

   Leállította a motort, lábától kiemelte a nem túl nagy háncsszatyrot, két fülén a körösztülhúzott sállal, a vállára dobta, ahogy a kislánytól látta, s gyűlölettől és bűntudattól űzve, elindult a fénytelen éjszakában, a lány után.

1971    

szozattv


szozat a tiszta hang 2017. SZENT KORONA KONFERENCIA mod meghivo 2017 dec 16 Kerecsen 17 Kerecseny 17 lelkisegély1 lelkisegély2 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf