Kálnoky László: A magyar költészethez

Jönnek a dögkeselyűk, jönnek a károgó varjak, a bajkiáltó kuvikok
látva vérfoltos ingedet, látva homlokodon
a töviskorona ágairól lepergő eperszín cseppeket,
jönnek a szakállas bölcsek, jönnek a nyálas ifjak,
s kiáltják vesztedet idő előtt, várják, hogy megalázkodj,
hogy tanításodat visszavond, hogy valld halandónak magad,
akkor megkímélik puszta életedet, eltengődhetsz a sivatagban,
szárított teveganéj fölött pirítva
remeték ízetlen lepényét, kortyolhatsz poshatag vizet
penészes fakulacsból. Várják, hogy összeroskadj
az útfélen mázsás keresztfád alatt,
amit válladra raktak. Lehet, hogy nincs segítség,
lehet, hogy átszegik csuklód inát, lábfejedet,
és estefelé kimúlsz latrok között, köntösödre sorsot vetnek a katonák,
lehet, hogy a sűrűsödő sötétben elkiáltod
ama végső szemrehányást: „Miért hagytál el engem?”
Pedig, ha földöntúli hatalomtól nem is remélhetsz
szabadulást, még itt vagyunk nehányan
hűséges tanítványaid közül, s igazadat hirdetjük az évszázadoknak,
és hogyha te végsőt lehelsz, valóban meghasadnak az egek,
megnyílnak a sírok, mennydörgő verssorokat
bömbölve kiszáll a föld alól
ódon, zsinóros mentéjében Berzsenyi,
amott Petőfi villogtatja kardját, megfontolt, bölcs ítéletet
hirdet Arany János bíráid és hóhéraid fölött,
kiújulnak lángcsipkét virágázó sebeid
késői híveidnek csuklóján vagy tenyerén,
mindazoknak rémületére,
kik közelednek immár, ásóval vállukon,
és minél előtt elföldelni szeretnék
a megcsúfolt, sárga tetemet, a balzsammal, fűszerszámos kenettel
bedörzsölt drága tagokat.
Lehet, hogy az én szavam keveset nyom a latban,
és pusztába kiált szavam, mégis kiáltom:
„Az elcsigázott izmok újból erőre kapnak, és hiába gyömöszöltek
szűk sírbarlangba ellenségeid, harmadnapra virradva,
nekifeszül karod, és a zárókövet elhengeríti,
te pedig megújult dicsőségtől sugárzó arccal
megint kilépsz a napvilágra,
s míg nyelvünk él, hirdeted az Igét!”