Simon István: Betyárok csárdája

Áll még az út mellett ez a nádas csárda,
hajdan a betyárok mulató-tanyája
volt: még az öregek mesélgetnek róla:
esténkint a füstös, borgőzös ivóba
tért be Savanyó és látták Subri Jóskát,
képüket a falra oda is rajzolták –

Pappot a fokossal, Vak Illést puskával,
a csaplárosnét is, ahogy sürög, tálal,
hozza a rezi bort, amíg a betyárok
bajsza közül vidám nótájuk szivárog.
Mulatósak voltak, a vérmes menyecskét
jókedvükben sokszor hajnalig pörgették.

Betyár volt az mind, méghozzá a javából,
aki ha búsul is, iszik, danol, táncol.
Az volt a hibájuk, hogy nem álltak sorba
szolgálni a császárt Majlandba, Tirolba;
na meg kezük néha az urak alá nyúlt,
azért küldték sebten a pandurt utánuk.

Üthették nyomukat végig a Bakonyba,
betakarta őket bokor, erdő lombja,
s a szegény nép óvó szava szállt utánuk.
Csak az urak féltek, lúdbőrzött a hátuk.
Nem is mentek volna velük egy dülőre,
ha nem kapják őket sunyin puskacsőre.

Ebben a csárdában durrantott a pandur,
Subri földre rogyott, Vak Illés följajdult,
de nem adták ingyen, míg volt a golyóból,
folyt a pandur vére, mint a tocsogó bor.
Puskával kezében, hogy mindenki lássa,
halt meg a püspöknek hajdani kanásza.

Ha most élnének – gondolom magamban –
itt ülnének velem körül az ivóban.
Nem kellene már a rézfokos kezükbe,
puskájuk se volna s pláne csőre töltve.
Az egyik traktoros, a másik mint szurtos
gépész jönne velem fizetni a pulthoz.

Körül a falakról a füstös betyár-kép
néz rám, s a lugasból beszürődő árnyék
telepszik a pezsgő három deci fröccsre,
míg szótlan fölhajtom igaz emlékére
annak a betyárnak, aki hetven éve
már elnyomott, szegény népem ügyét védte.