Fekete István: Karácsony 1944

                             1944. december 25.

   Karácsony első napja…

   Soha ilyen karácsonyt!

   Szólnak az ágyúk, kelepelnek a géppuskák. A harc állítólag már a hűvösvölgyi hadapródiskolánál folyik. Budapesten, mely – szintén állítólag- az ország szíve.

   Jaj, de beteg ez a szív!

   Talán romlott is…

   A fák némán és csendben állnak az ablakom alatt, és a téli dermedtségben unottan hallgatják, miként marcangolják egymást az emberek.

   Karácsony napja van.

   „Békesség a földön a jóakaratú embereknek.”

   Jóakaratú ember? Van ilyen is? Hiszen jót akar ez mind – önmagának…

   A tereken a fenyők derékba vannak vágva, a szent ünnep a vallásos kultúra, az emberiség és szeretet nevében.

   Reszket az ablaküveg. A gellérthegyi üteg valami repülőgépre lő, és az úton egy kiskutya futkos tanácstalanul. Talán azt hiszi, zivatar van… Hát igen. Zivatar. Talán új világ, a Béke világa születik, a Béke örök, szent ünnepén.

   Egy nyúl motoszkál nagy nyugalommal itt az ablakom alatt a kis erdőben. Néha billegeti fülét. Túl nagy a lárma, nem gondolhat arra, hogy körvadászat van. az emberek most egymásra vadásznak, és nagyobb állatról lévén szó, nagyobb kaliberű fegyvereket is használnak.

   A telefon még jó. Csodálatos. Délelőtt a rádió misét közvetített, és miközben lágyan hullámzott a harangszó, és szállt a karácsonyi ének, tankok dübörögtek a budaörsi úton, és hujjongva mentek a gránátok házunk felett.

   Mennyi meddő erő, mennyi elpocsékolt munka! Amennyi erővel ezek a harckocsik, ezek a pusztulás megőrült szekerei itt koptatják az utcákat, fél óra alatt fel lehetne szántani ötven hold földet, el is lehetne vetni, le is lehetne aratni, csépelni, őrölni, puha, lágy kenyérré sütni, sőt – és ez is fontos – meg is lehetne enni.

   Szén még pár napra van. Eddig kocsi nem volt. Most odament a kocsi a csúszdához, de már elállták a sort mások. Vártak délig, és hazajöttek üresen. Újabb kocsi már nem lesz. Minden lefoglalva hadászati célra. Tegnapelőtt láttam, hogy egy nagy katonai teherautó egy fogast vitt ide a hadtest számára. A húszkilós fogast három baka fogta… A sofőr mellett tiszt ült. A fogast őrizte? Vagy a katonákat?

   Talán három napig még fűtünk. Szerencsére hősugárzót kaptam ajándékba. Ha megszűnik a villany, ennek is vége. Aztán jön a bunda, aztán a személyes kalória. És aztán?

   Most egy kis csend van. Csend alatt azt kell érteni, hogy az ágyúzástól nem potyognak ki az ablakok.

   A madarak eltűntek a környékről. Az előbb egy rigó igyekezett inaszakadtából át a Sashegyen. Elkésett a kisöreg, és most nagyon szaporán szárnyal hazafelé.

   Meg vannak ezek őrülve? – gondolhatta, és talán még most is csóválja a fejét valahol az erdő sűrűjében békésen és bántatlanul, ahol pedig csak „vadak” élnek.

   Egy autó van betéve garázsunkba. A Sturm nagy autó, szép autó. Most katonai célokat szolgál. Ezelőtt talán vas-, fűszer- vagy textilszakmában dolgozott, valószínű nagyobb eredménnyel. A sofőr hiába erőltette a kocsit, dél óta nem tud kimenni a meredek, síkos úton.

   -  A kuplung – mondja unottan –, a kuplung… – Adtam a sofőrnek fél vizespohár rumot, de az autó ettől se ment ki.

   Esteledik.

   Mint máskor.

   A szomszéd szobában homály hullt már a karácsonyfára, csak a csillogó díszek szikráznak még, ha egy-egy rakéta végigszáll a pusztulásra ítélt város felett, és a fenyő bús gyantaszaga leng át hozzám, mint valami puha bizakodás.

   A fa alatt ott vannak még az ajándékok. Nem nyúltunk hozzájuk, mintha semmi értelme se lenne elrakosgatni őket, megbontani a fát és tervezgetni, hogy a kesztyűt majd vadászaton hordom, a vastag harisnyát is, és a nyakkendőt a szürke ruhámhoz… Szürke ruhámhoz? Hát lesz még tavasz?

   „Lesz!” – mondta bennem valami, és újra a fa alá néztem, és megpillantottam Mackót, és ő vidám cipőgombszemével visszanézett rám.

   Mackónak – akárhogy is lőnek – muszáj pár sort szentelnem, mert a családhoz tartozik, nyolcéves, és tud mindent. Tudja, mi a karácsony, a csillogó fa, és jóindulatú öregséggel nézi az új tagokat: babákat, zsiráfokat, könyveket, síléceket.

   Mackó pisze orrú, sárga szőrű kis mackó, melyet nyolc éve kapott a fiam, sok vihart kiállott azóta, és nem szakadnak el egymástól még éjszakára sem.

   -  Gyere, Maci, aludni, álmosak vagyunk – mondja fiam, és Mackó szinte ásít. Emberi kis ábrázatában annyi vidám jóság annyi bölcs humor van, hogy egy országnak is elég lenne. Ha a gyerek vakációra megy, még az ajtóból is visszaszól:

   -  Mackóra tessék vigyázni…

   És vigyázunk is. Sőt előfordult, hogy egyedül voltam a lakásban. Mackót akkor is lefektettem.

   -  Aludj jól – beszéltem hozzá egész komolyan, és reggel, amikor elmentem, odaültettem a dívány sarkába.

   Hát így vagyunk Mackóval. Szeretjük nagyon. És most rámnéz.

   -  Mi lesz ebből, Mackókám?

   Mackó mindent tud, csak beszélni nem, de szeméből régi, boldog karácsonyok néznek rám.

   Este van már.

   1944. karácsonya, a béke ünnepe.

   Újra szólnak az ágyúk, és a visszhang, mint mennydörgés hörög a budai dombok felett.

                             1944. december 26.

   István napja, nevem napja.

   Nagyon rosszul aludtunk. Persze csak úgy felöltözve. a gyerekek levetkőztek.

   -  Hát nem mindegy? – mondták.

   Reggel felmentem T-ékhez egy kenyérért. Ők sütöttek. Amíg ott vagyok, légiriadó. Hát nem mindegy? – gondoltam, pedig nem egészen volt mindegy, mert házunk felett zajlott le az egész parádé. Jól zajlott. Feleségem még akkor is reszketett, amikor hazaértem. Fiam a repülők kilőtt töltényhüvelyeit szedte össze a kis erdőben.

   -  Csuda rendes volt! – állapítja meg, és most a füstös hüvelyeket Vimmel pucolja a fürdőszobában.

   Később nagy csetepaté.

   -  Tessék Öcsit kidobni innen! Összekoszol mindent azokkal a ronda patronokkal.

   Bementem és kidobtam.

   -  Nem Vimmel kell ezt pucolni, te! Homokkal! Ott van az a finom légóhomok az udvaron.

   Gyanakodva nézett rám, hogy nénjének adtam-e igazat, és elloholt a patronokkal.

   A harc már a Farkasréti temetőnél folyik. A telefon még mindig jó. Beszélni ugyan nem mindenhova lehet, de egy-két szám felel, s ez még a kultúrát jeleti.

   Vajon igazán kultúra volt az, ami ilyen könnyen összedűlt? Mert hogy összedűlt, az nem kétséges.

   Házunkkal szemben zárda van. Fél század sorakozik az udvaron. Kemény vezényszavak – a századost ismerem –, a tömeg áll a félhomályban, és egy kis, öreg apáca kosárba gyűjtött, száraz avart visz a kerítés mellé. A katonák elmennek, s az apáca a hullott avart hordja, hordja.

   Csak a tél csendje jár az utakon s az éjszakába vesző szürkület.

   Egy ház ég messze alattunk a kőbánya mellett. Ég a ház. Nem látom, hogy oltják-e, nem szól a sziréna, és fürge tűzoltók nem mászkálnak a létrákon. Ég egy ház, Istenem – hát ég! És ha a mienk lenne? Hát csak a magunkénál kezdődik a fájdalom? És az emberszeretet? És a más otthonáért való aggódás, a bibliai közösségi érzés?

   Nem értem!

   -  Mi ez?

   -  Csőd, uram, csőd!…

   Most csend van. Besötétedett. A tüzérek most számítják ki a lőelemeket. Ide lövünk, oda lövünk. Jobbra-balra pár száz méter nem számít. Az a tüzér civilben szintén – civil. Könyvelő vagy nyomdász vagy pék. De most tüzér, katona, harcos.

   Talán saját otthonát lövi.

                             1944. december 27.

   Nem tudtam az éjjel se aludni. Valami csirkefogó tank felébresztett, aztán már csak a tanácstalan sötétséget nézegettem. Aztán gyertyát gyújtottam, és regényt olvastam a múlt század Angliájáról. Hát volt valaha ilyen élet is? Ürücomb, portói, lazac és béke. Terített asztal és nyugodt álom:

   …A telefont nem győzöm dicsérni, de a villanyt már nem dicsérhetem. Reggeli után elaludt, és most gyertya mellett írok. Békésen lobog a gyertya, és gyerekkorom éjszakáit idézi. Szeretek gyertya mellett írni öreg házban, hol kopott kőkockák vannak az ambituson, és bolthajtás őrzi a lakók álmát; szeretek gyertya mellett írni, hol álmosan dörmög a kályha, és vén kutyák vakkantanak céltalan őszi estéken; szeretem a gyertya puha fényét, hol gondtalanul alszik a kert, az öreg fenyő, és az aggódás férgei megbújnak hideg padlásokon – de most, most nem szeretem a gyertyát, mert embertelenséget, félelmet és kilátástalan másnapokat jelent.

   Mégis reménykedem, hogy nem lobban el teljesen, és imbolygó, puha fénye távoli naptárakra és boldogabb emberekre világít.

   A gránátok közben repkednek. Lehet, hogy nem is gránátok, hanem aknák, de ez nem fontos. Az anyaföld testében itt-ott kárt tesznek. Lyukat vágnak, tölcsért robbantanak, vagy barázdát hasítanak. Nem sajnálom a földet, majd begyógyul, elég erős, de a fákról levert zúzmarát sajnálom. Olyan finom, olyan könnyű, olyan fehér, mint a mennyasszonyi koszorú. Érintetlen és csillogó.

   Bunkóval nippeket agyonverni?

   A zúzmarát sajnálom!

   Egyébként leköltöztünk az alagsorba, mert a hang és fényviszonyok kezdtek már az idegeinkre menni. Most egy idegen íróasztalnál írok. Az íróasztalon – többek között – orvosságosüvegek is vannak szép sorjában. Régi üvegek, barnák és fehérek. Az egyik barnán ez van: „Idegesség esetén félóránként bevenni. Balatonfüred.”

   Füredre gondolok, a nagy kék vízre, a nádasokra, halakra. Úszkáló búbos vöcsökre, melyek rekedten kiáltanak hajnalonként, ha a gyöngyházszínű csend végigballag a partokon.

   Füredre gondolok, hol a sétány titkait alabárdosként őrizték a jegenyék, és lehullatták leveleiket egy sor írás nélkül, mert hűségesek és titoktartóak voltak, mint maga a Balaton.

   Füredre gondol, hol a móló köveit a somogyi Koppány úr vizei emésztették, és a nap úgy kelt fel a kenesei partok felett, mint az őrült festők álma. Füredre, a napsütésre, a távoli vitorlásokra, hullámokon rengő csillagokra… és arra a boldog békebeli patikusra, aki azt hitte, félóránként kell majd ebből az üvegből pár cseppet bevenni.

   Félóránként?

   És ha fél óra múlva nem lesz már semmiféle csillapítóra szükségem?

   Hű, de ellágyultam! Még csak ez hiányzott. Szidom magam.

   -  Emlékszel, amikor a moziban Amszterdam égését nézted? Emlékszel az olajfinomítók apokaliptikus lángjára, füstjére? Emlékszel London borzalmaira, a rémületre, menekülésre, a hontalanok országúti kálváriájára? Emlékszel?

   -  Nagyon sajnáltam…

   -  Sajnáltad? Hát sajnáltad. Azt mondtad: „Istenem, ez a háború!…” Utána megittál két korsó sört az Apostoloknál. Hát most ne nyüszíts, mint megvert kutya, mert tudhattad, hogy Isten ostora, ha végigvág a világon, nem hagyja ki ezt a te nyomorult kis országodat se. Légy férfi, ne sajnáld magad és azt a múltat, amiből ez a jelen lett. Ne sajnáld, még ha sírgyertya ég is az asztalon. Mert asztalomon sírgyertya ég.

   Most már nyugodt vagyok. Van múltam, és van saját sírgyertyám. Nem függök senkitől. Akkor világítók magamnak sírom éjjelén, amikor akarok. Persze szép időt választok ki. Aranyos őszt. Lombhullásos,halk napsütéses őszt. Igaz, hogy most tél van, de az idő nagyon szép. Dérezüstös fák álldogálnak a domboldalon, az avar aranyára ezüstöt hintett a december, és a hideg is megfelelő…

   A sírgyertyában azonban mégis van meleg, kalóriában alig kifejezhető. Lágy lobogásuk a szeretet soha el nem múló melegét sugározza, a viaszba öntött kegyelet, a mindenszenteki esték meg nem született könnyeit, az emlékezés hétköznapi gyaloglását, az ünnepek felé, a misegyertyákat, az ünnepi gyertyákat, a bábosok gyertyáinak eljövendő hitét, a nyári búcsúk aranyporát, a sátrak szakadt vásznát, a hetykeség fiatal lángolását, a szűzi titkok vágyait – és annyi jóságot sugároz, hogy azt sem leírni, sem érezni egyszerre nem lehet.

   Ég a sírgyertya asztalomon, és emlékeztet.

   Sírásokra, melyek hidegen hulltak a szívemre, ma mégis melegem van tőlük, éjszakákra, amikor a láz forró keze markolászta a szívemet, és éjszakákra, amikor gyertyafény hívogatott valahova, ahol szerettek.

   Meleg, meleg, sok melegség van ebben a sírgyertyában, az élet és jövő melege.

                             1944. december 29.

   Nehezen kezdem ma az írást, mert nyugtalan éjszakánk volt. Éjféltájon – ha a lelkek órája ver – újra lehurcolkodtunk az alagsorba, és négy óráig néztük egymást. Akkor felmentünk a lakásba, és nyolcig többé-kevésbé aludtunk. Persze csak úgy fél szemmel, mint a nyúl, az álom és ébrenlét mezsgyéjén, a remény és az aggodalom hintáján. Nyolc óra tájban mégis felkeltünk, és törődötten, álmosan megkezdtük a napot. Feleségem takarít, és hiába mondom, hogy ez most nem fontos. Ő takarít.

   Ma reggelre egyébként újabb meglepetés ért bennünket. Nincs víz. A vízvezeték csak gargalizál, hörög, szuszog, de nem ad semmit. Két kád vizünk van még, pár üveg bor, sör, aztán…

   Erre az aztán kétségbeesve gondolok. Ma reggel telefonálta K. János, hogy nagybátyja házába becsapott a gránát, és egy házbeli vendégüket agyonvágta. A férfiak levitték a halottat az egy emelettel lejjebb levő lakásába. A feleség – átesve az első özvegyi zokogáson – figyelmeztette a férfiakat, hogy az urát ne tegyék a díványra, mert vérével összepiszkolja.

   -  Hová tegyük?

   -  A földre…

   Letették a padlóra a még vérző halottat. Nem piszkolja be vérével a hitvesi díványt…

   Az ágyúzás kétségbeejtő. A kisebbfajta pattogás, durrogás, csattanás már fel se tűnik, de a robbanások bolondító hangorkánná folynak össze, és remeg az egész környék.

   A kapunk egyik oszlopát már ellőtték, és az emelet sarkát is elvitte egy akna. A lövedék szárnyalása sose tudni, hol ér véget, és ha az ablakra nézek, arra gondolok, hogy a légnyomás mikor vág ezer szilánkot a szemembe.

   Estefelé – szünetelt egy kicsit a lövöldözés – kiszaladtam az udvarra körülnézni, de ahogy kiértem, meglassúdtam. Hullott a hó, és régi karácsonyok gyantás illata szállt a kesernyés, füstös levegőben. Milyen nagy bűn volt akkor egy emberölés, milyen szenzáció, milyen rettenet!

   És ma? Ma semmi. Nem is tudja, aki öl, nem tudják a rokonok, az ismerősök. Nincs gyászrovat, nincs koszorú. Nem tudják a barátok, és nem tudják az ellenségek se.

   De az elhunyt azért tudja.

   Esik a hó (egy akna idevágott, majd a toll esett ki a kezemből), és puhán, párásan, égi békével simogatja a bűnös földet.

   Égi békével?

   Hát van még Ég?

   Ha meghalok is, ha ebek harmincadjára vetnek is ezek a veszett idők, van!

   Van!

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo