Nyirő József: Fadöntő emberek

Három napja nem hallottam emberi szót. Félig már megbolondított a havas. Szinte egy hete, hogy nem akart megvirradni. Hideg köd porzott, áztatott mindent. A vigasztalan, mocskos, őszvégi avar betegen rothadozott. Az ember szája kihűlt, benedvesedett, ha nyitva feledte. A szálegyenes bükkökből néma erő, vad kérlelhetetlenség áradt. Nehéz szabok ülték meg az erdő mélyét és fázott a moha a bokrok alatt. Csak a vadak elhullatott piszka ragyogott zsírosan, mint a cseppentett szurok. Izgatott, sötét és álmos voltam. Setét gondolatok tekergőztek agyamban és ok nélkül káromkodni kellett.

   Az aljban favágók táboroztak. Száraz gallyakat tördelve ereszkedtem le hozzájuk.

   -  Jó napot!

   Nem fogadták, csak zordul néztek. Dühösen repedt, fekete markukba köptek és tovább vágták a fát.

   -  Bánja az Isten! – gondoltam és odacammogtam a tűzhöz, mely az egymásnak támasztott szálfákból hevenyészett kalyiba előtt kínlódott.

   A favágók elkísértek a szemükkel.

   -  Hé! Mit keres maga itt? – károgott rám rekedten egyikük, de számba se vettem.

   Kibontottam a hátizsákot, hogy faljak valamit.

   A favágó dühösen magasra emelte fejszéjét és lesújtott a fára. Arca eltorzult, az ütés csattant és kemény, bántó visszhangot vert a rengetegben. Megrándultam, mintha a homlokomba sújtott volna.

   Ketten fűrészeltek. A harcsafűrész kietlenül sírt a kezükben.

   Minden nesz ingerelt. A tüzet megvarizsáltam, ágakat hánytam rá és néztem. Hideg, vörös orromon végig szippantottam a fanyar illatú meleg füstöt, a láng arcomba sütött. Jól esett. Ásítva nyújtóztam és élveztem az evést. Kéjesen hosszúra nyújtottam, minden falatot külön élvezve, megbecsülve, játékosan, úri gőggel, semmibe véve a fára görnyedő nyomorultakat, kik úgy néztek rám, mint veszett farkasok, majd elfordították fejüket és hülyén belebámultak az erdőbe.

   -  Meg kell adni, hogy dolgoztak! – néztem végig a letarolt erdőn.

   Egymásra dőlve, nyugtató zűrzavarban hevert a sok ledöntött fa. Halott, vastag, merev törzsek ágaiktól megfosztva, csonkán, bénán, vagy felhasogatva lassan barnultak a levegőn. A félig-meddig kiapadt nedv úgy olvadt meg rajtuk, mint az emberi vér. Szegény meggyilkolt fatestek. Távolabb a meghagyott magfák alatt kész kaszajok sorakoztak.

baltak   Kutyakemény dolog a fadöntés. Minden ütés megrázza a testet, lelket. A fáradt kar szinte kiszakad a tövéből, a feltört marok ég, sajog. Próbáltam én is eleget és gúnyolódva kacagtam, hogy nem kell csinálnom. Ingereltem is őket. Jól esett látnom, hogy az ételt valósággal kinézik a kezemből, a fehér kenyeret, szalámit, gyönyörű szalonnát, ezüst papírba csomagolt úri sajtot. Morogtak magukban, mint a kutyák és gyűlöltek. Én is gyűlöltem őket. Ők se tudták, hogy miért, én se tudtam, miért; csak olyan fekete lett a szívünk, hogy összesirült tőle a szőr a mellünk9n. Elfordultak, kínlódtak, de nem tudták a szemüket elvenni rólam.

   Egye fene, mit bánom!

   Jól laktam és a láng arany függönyébe burkolózva szivarozgattam.

   Egyik fadöntő ember durván rám bődült:

   -  Hé!… Szedje a sátorfáját, s menjen innen, míg jó dolga van!

   -  Miért? – dobtam oda a szót foghegyről.

   -  Ne kérdezze, hanem menjen, amíg lehet!

   -  Mit fenyeget?… Mi baja velem? Most már csak azért sem!

   Az ember nem ért rá válaszolni, mert a fa megingott. Zuhanni készült. Ezek életveszélyes pillanatok. Minden fa ledöntésénél újra és újra meg kell menteni az életet. A veszedelem kiszámíthatatlan. Hiába döntöm oda a fát, ahova akarom. A vége felpattanhat, vagy a magasba repülő letört ágak verhetnek agyon. Még egy-két fejszecsapás, az emberek hátra ugranak, a szálfa meginog, reccsen és hatalmas ívben, zúzva, törve maga körül, végigzuhan a földön.

   Sikerült.

   Megkönnyebbülünk.

   Pillanatra megfeledkeztek rólam. De csak pillanatra. Baljós pillantást vetnek felém, hogy még ott vagyok. Nem szólnak, csak megcsóválják a fejüket és odacammognak a másik fához.

   Baj lesz.

   Ők is, én is, a fák is, az erdő is, minden tudta, hogy baj lesz!… Ma valami nagy baj lesz! A halál ólálkodik itt.

   -  Az én halálom! – rezzentem meg és valami unszolt, hogy fussak innen, de keményen összeszorítottam a számot. – Mit? Hogy elfussak gyáván, mint a megvert kutya?… Az Istennek sem!

   Pedig a perc közeledett.

   A ködcseppek ólmosabbak lettek, az erdő setétebb, a tűz haragosabb, az álló faszálak merevebbek, az ég elhagyottabb, a föld súlyosabb és bénább.

   -  Mégis megyek!… Bolond volnék, ha itt agyonüttetném magamat ezekkel a vadállatokkal!… Mit vétettem nekik?…

   Tudom, azt vétettem nekik, hogy úr vagyok, dologtalan, kényes úr, ki hetek óta itt csavarog a havasban, lopja a napot, játszik, élvez, kirándult, pénze kell, hogy legyen, mindene megvan, míg ők éhesen nyomorultul kínlódnak a fával, otthon meg a fene eszi meg a családot. A sok baj megvan, az adóért ölik, űzik, hajtják ezerfelé, két hete egy krajcárt se kaptak, az élelmük is elfogyott. Két napja nem ettek, s ez a nadrágos tekergő idejön, csúfolkodik velük. Hogy a fennvaló Isten!…

   Minél inkább telik az idő, annál sűrűbb a gondolat, sötétebb a homlok. Már nem bírhatják sokáig.

   Igazuk van és még sincs igazuk!

   -  Azért sem megyek! Mért akarják rajtam kitölteni a bosszújukat!… Lesz ami lesz!

   Szalonnabőrt hajítok a parázsba és nézem, hogyan kunkorodik. Pompás illatát a favágók orrába csapja a szél. Semmi sincs, ami az éhes embert jobban megvadítaná. A medvét is így hajtják ki a barlangjából.

   És tényleg, mintha elvágták volna, a munka hirtelen megáll. Odanézek.

   A félig berótt fa tövéből az ember felegyenesedik, marokra kapja fejszéjét és megindul felém. Látszott rajta, hogy révedezik, kábult, szinte nincs magánál.

   Talán nem is tudta, hogy mit csinál, csak jött.

   A többiek is eleresztették a fejszét, eldobták a szaggató fűrészt és néztek. Rajuk is világosan látszott, hogy valami mindent megbénító erő, érzés, indulat, vagy tudja fene mi, igézte meg. Egyik-másiknak mozgott is hangtalanul a szája, hogy odakiáltson a gyilkolni jövő embernek, de képtelen volt cselekedni.

   A fadöntő ember pedig közeledett.

   Lassan jött, őrült nézésével előre igézve, önkéntelen lopakodva, neszt kerülve, ösztönösen óvakodva.

   Zsibbadás gyengített el, ültem és nem bírtam mozdulni. Homlokcsontom, ahova bele fogja vágni a fejszét, – összehúzódott s pillanatra elsetétedett a világ. Nyelvem elakadt a számban és nem tudtam felordítani. Önkéntelen négykézlábra szédültem és furcsán bizsergett a gerincem. Jól esett az elszédülés.

   Aztán felugrottam. Harag lobbant szét bennem. Arcom eltorzult, izmaimon eláradt az erő.

   -  Meg fogom ölni ezt az embert!…

   Homályos tiltakozás támadt bennem, de olyan halk, olyan bizonytalan és szótlan, mintha a világ végéről kiáltották volna:

   -  Ne… ölj!… Nem… sza-bad!…

   Hirtelen elpattant az agyamra feszülő fekete burok és örvendeni kezdett az egész bensőm, mert csak most láttam, hogy a fadöntő ember gyenge, kiéhezett, piszkos, rongyos, nyavalyás, elsorvadt félvadállat, ki velem nem mérkőzhetik.

   El kell az ilyent pusztítani, mert megsértette az egész világrendet azzal, hogy él.

   Valami effélét éreztem.

   Soha ilyen felajzott gyűlölet nem rázott meg és előre habozott a szájam a várontás őrült pillanatához. Összeragadt öklökkel, némán vártam, a magából kivetkőzött ősember éberségével.

   No most!

   Visszatorpantam, mert az ember előttem egy lépéssel megállott.

   A rápillantás sietségével láttam, hogy fiatal, fekete és szörnyű.

   Ha egyet moccan, vége van!…

   Valami zengeni kezdett bennem, mintha kifeszített beleim hegedültek volna.

   Az ember most összerázkódott és a felemelt fejsze kiesett a kezéből, kezei ott maradtak a levegőben félig begörbített ujjakkal. Nehéz feje kóválygott, lassan pislogni kezdett, mint aki most ébred. Fakó és kopár volt. Az indulattól kifeszült arca behorpadt, csontjai kiütköztek, szemei visszasüllyedtek fekete üregükbe. Szemem láttára soványodott, apadt, száradt, sorvadt ijesztőre.

   A veszedelem elmúlt.

   Megkönnyebbültem, de lihegtem és a szívem erősen vert. Bizonytalan, kimerült voltam, mintha egy szál kötélen függnék a felhők között.

   A fadöntő ember szégyenkezve bánatosan mondotta:

   -  Engedjen meg, tekéntetes úr!

   -  Nincs semmi baj! Nem történt semmi! – bátorítottam.

   Az ember azonban nem figyelt rám. Mohón előre hajlott és rámeredt a kenyérre, szalonnára, ami ott hevert a lábaimnál a tűz mellett.

   -  Éhes vagyok! – hebegte lángoló orcákkal.

   Megrendültem és kedvesen kínáltam.

   -  Hát egyél testvér!… Nem tudtál szólni?

   Most már sajnáltam és szerettem szegényt.

   Felszabadulva, mosolyogva a többinek is odakiáltottam:

   -  Hé emberek!… Hagyják abba a munkát, jöjjenek és faljanak valamit!

   Az emberek egymásra néztek és lassan megindultak a tűz felé.     

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf