Keresztury Dezső: Barbár hattyú

                    Berzsenyi Dániel emlékének

                        I.

Lehetett abban valami megmosolyogtató bumfordiság,
ahogy a tömzsi, rövid kezű-lábú fiú sűrűvérű apja
arcába vágta: „nem szül gyáva nyulat Nubia párduca!”,
s világgá ment – igazi szittya vér, ki fegyelmet
nem tűr! – inkább a somogysági vadonba bujdosik;
de aztán rokonok baráti körébe tér; szelídülten
küldi – már maga gazdája – gyermeki szeretet-zálogait
ama roskadozó, szűk, doh s pipafüstös kúriába,
     melynél még nem szebb az övé.

Ki csodálkoznék, hogy aki – úgymond – számtalan németet
egymaga vetett Sopron tavába, épphogy érett
leányt választott asszonyává s azt együgyűségben
meghagyta halálig: ne páváskodjék, legyen gazdasszony!
mert munkával s takarékoskodással akart szerezni
– s szerzett is! – jószágot – hogy – mondom – e barbár
lángzó szívvel táncolt, szép udvari mód örömest csevegett
művelt hölgyeivel, gavallérként: dalolva a dalt-szeretők közt
     s tisztelvén a poétriát.

De mégse utolsó már, hogy aki azt mondotta: Isten
szól általa s könyvet ha olvasott, eltépi: saját
ispánjaként gürcölt, éjjeli gyertyafénynél hosszan
csiszolva tömte görög nevekkel verseit, bibliotékát
gyűjtött s nemcsak a szélfűtt híreket, de tudta
a nagy költőket is, okosan írt levelet s vidékiesnek
vádoltatván: méltón magas válaszadásra megtanulta
kortárs széptudományt, s pipás, „különöske” niklaiként
     lett bölcsész akadémikus.

                        II.

Döcög a vén hintó, csak két ló húzza, de már az övéi!
Messze maradtak Sopron tornyai, kertjei, boltos
hűs kapualjai, messze az eltanácsló iskola is, már
kék párába zuhant az Irottkő és a szülőház
Munkács-börtöne; büszkén nézett vissza, szelíden
várta új otthona; áttetszőn, nagymessze sötétlett
fájva a Ság teteje, Bakony erdeje; szőlők közt, Balaton
partján járt, holdfényben gerjedező vize mellett,
     s niklai új házába halálig tétette le ágyát…

Robog az új hintó; gazdáját már emelé: íme Keszthely
várt rád, és palotájából ölelőn sietett ki elébe
Festetich: ott írók közt költő lett; riadozva ragadták
szép adomány-paripái, köszöntve fogadta Fehérvár
s Pesten a kispapok, versei közreadói; s már Buda látszott:
ormáról sokezernyi hajóval, népsokasággal a roppant
árként partszakító nemzet, a növekvő tiszta jövendő;
s hogy deresült-hajún is tárt szívvel nézzen elébe,
     várt, felszegett fejét és múltja fölé magasodva…

Fut, siet ifjú rajongókkal sok gépkocsi; ritkul az erdő,
párás csend a falun; már Berzsenyi egy sem lakja a házat;
itt-ott sejlik az emlék; új raj hoz koszorút és
új izgalmakat; árnya se jár vén fái alatt; egy
zord érc-oszlopon ott a neve, emléksorok is: ezt
vates nobilisának emelte megyéje, mivel – bár fulladozott
s egymaga volt köztük – az új útról, melyen új had özönlött
visszariadt;felhőkbe kapaszkodván, dermedt Ikaruszként
     hullt a Somogyság-mélyi vadonba…

                        III.

Túl az élet delén lassan már hervadoz a liget,
csak az álom hozza fel újra a Kedves szívégető szemét,
mely ezer tőrt nevet belénk s ébredvén csak zokogunk.
Dicsőbb emlék a honra tekinteni vissza, mely óriás,
férfiak lángölén új létre ocsúdva, nemesült derűvel
sugárzott vissza rájuk, szent törvénytábláit emelvén.
De feslik a bimbó, hamvad a láng mind idegenebbül
néz ránk vissza a világ árján süllyedező hajónk:
     végső ködbe vesző hideg nap.

Az Ész az Isten! szólt bajuszát tépdesve a nyers,
szittya szívét zabolázó férfi: úgy vélte: hajnalodik,
s megmosakodva az éjben, minden kristálytiszta, zengő
fénybe magaslik; a szenvedélyek szelíden lehajtják
fejük a Múzsák lábaihoz s a Gigász se sziklát tör, de
állatait simogatja: az erő gyengéd fegyelem bensősége.
Ám a varázstükör eltört; kimeszelt falai börtönéből
Csak az égre nyílt út, az éther mind jegesebb levegő volt,
     S istenek árnya csupán a költő.

Oltárt emelni, ha léthei szél fú, villi-tánc
int már; az olimposzi fény csak víztükrök ragyogó
tündér-csalása, a hattyúk nem a szenten-józan habban
úsznak, csak közönyös vizeken?! – Eták öléből
kiömlik mégis a láva, bár megdermed a valóság
jégmezején; vizek rája partok közt ragadoz igazán;
a képzelet kell, hogy betöltse a ránkmeredő Űrt,
a csend őrizni súlyunk, a dal: feltörni egyre, akár
     karszti búvópatak, éledő láng.