Keresztury Dezső: Barbár hattyú

                    Berzsenyi Dániel emlékének

                        I.

Lehetett abban valami megmosolyogtató bumfordiság,
ahogy a tömzsi, rövid kezű-lábú fiú sűrűvérű apja
arcába vágta: „nem szül gyáva nyulat Nubia párduca!”,
s világgá ment – igazi szittya vér, ki fegyelmet
nem tűr! – inkább a somogysági vadonba bujdosik;
de aztán rokonok baráti körébe tér; szelídülten
küldi – már maga gazdája – gyermeki szeretet-zálogait
ama roskadozó, szűk, doh s pipafüstös kúriába,
     melynél még nem szebb az övé.

Ki csodálkoznék, hogy aki – úgymond – számtalan németet
egymaga vetett Sopron tavába, épphogy érett
leányt választott asszonyává s azt együgyűségben
meghagyta halálig: ne páváskodjék, legyen gazdasszony!
mert munkával s takarékoskodással akart szerezni
– s szerzett is! – jószágot – hogy – mondom – e barbár
lángzó szívvel táncolt, szép udvari mód örömest csevegett
művelt hölgyeivel, gavallérként: dalolva a dalt-szeretők közt
     s tisztelvén a poétriát.

De mégse utolsó már, hogy aki azt mondotta: Isten
szól általa s könyvet ha olvasott, eltépi: saját
ispánjaként gürcölt, éjjeli gyertyafénynél hosszan
csiszolva tömte görög nevekkel verseit, bibliotékát
gyűjtött s nemcsak a szélfűtt híreket, de tudta
a nagy költőket is, okosan írt levelet s vidékiesnek
vádoltatván: méltón magas válaszadásra megtanulta
kortárs széptudományt, s pipás, „különöske” niklaiként
     lett bölcsész akadémikus.

                        II.

Döcög a vén hintó, csak két ló húzza, de már az övéi!
Messze maradtak Sopron tornyai, kertjei, boltos
hűs kapualjai, messze az eltanácsló iskola is, már
kék párába zuhant az Irottkő és a szülőház
Munkács-börtöne; büszkén nézett vissza, szelíden
várta új otthona; áttetszőn, nagymessze sötétlett
fájva a Ság teteje, Bakony erdeje; szőlők közt, Balaton
partján járt, holdfényben gerjedező vize mellett,
     s niklai új házába halálig tétette le ágyát…

Robog az új hintó; gazdáját már emelé: íme Keszthely
várt rád, és palotájából ölelőn sietett ki elébe
Festetich: ott írók közt költő lett; riadozva ragadták
szép adomány-paripái, köszöntve fogadta Fehérvár
s Pesten a kispapok, versei közreadói; s már Buda látszott:
ormáról sokezernyi hajóval, népsokasággal a roppant
árként partszakító nemzet, a növekvő tiszta jövendő;
s hogy deresült-hajún is tárt szívvel nézzen elébe,
     várt, felszegett fejét és múltja fölé magasodva…

Fut, siet ifjú rajongókkal sok gépkocsi; ritkul az erdő,
párás csend a falun; már Berzsenyi egy sem lakja a házat;
itt-ott sejlik az emlék; új raj hoz koszorút és
új izgalmakat; árnya se jár vén fái alatt; egy
zord érc-oszlopon ott a neve, emléksorok is: ezt
vates nobilisának emelte megyéje, mivel – bár fulladozott
s egymaga volt köztük – az új útról, melyen új had özönlött
visszariadt;felhőkbe kapaszkodván, dermedt Ikaruszként
     hullt a Somogyság-mélyi vadonba…

                        III.

Túl az élet delén lassan már hervadoz a liget,
csak az álom hozza fel újra a Kedves szívégető szemét,
mely ezer tőrt nevet belénk s ébredvén csak zokogunk.
Dicsőbb emlék a honra tekinteni vissza, mely óriás,
férfiak lángölén új létre ocsúdva, nemesült derűvel
sugárzott vissza rájuk, szent törvénytábláit emelvén.
De feslik a bimbó, hamvad a láng mind idegenebbül
néz ránk vissza a világ árján süllyedező hajónk:
     végső ködbe vesző hideg nap.

Az Ész az Isten! szólt bajuszát tépdesve a nyers,
szittya szívét zabolázó férfi: úgy vélte: hajnalodik,
s megmosakodva az éjben, minden kristálytiszta, zengő
fénybe magaslik; a szenvedélyek szelíden lehajtják
fejük a Múzsák lábaihoz s a Gigász se sziklát tör, de
állatait simogatja: az erő gyengéd fegyelem bensősége.
Ám a varázstükör eltört; kimeszelt falai börtönéből
Csak az égre nyílt út, az éther mind jegesebb levegő volt,
     S istenek árnya csupán a költő.

Oltárt emelni, ha léthei szél fú, villi-tánc
int már; az olimposzi fény csak víztükrök ragyogó
tündér-csalása, a hattyúk nem a szenten-józan habban
úsznak, csak közönyös vizeken?! – Eták öléből
kiömlik mégis a láva, bár megdermed a valóság
jégmezején; vizek rája partok közt ragadoz igazán;
a képzelet kell, hogy betöltse a ránkmeredő Űrt,
a csend őrizni súlyunk, a dal: feltörni egyre, akár
     karszti búvópatak, éledő láng.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf