Tatay Sándor: Baleset a kék tavak között

/VI. rész/

Végülis kopár tetőre értünk, ahonnan a látóhatár már egészen ködbe veszett, de volt ott egy turistaház, ahol ételt és italt lehetett fogyasztani. A turistaház étterme éppen olyan zsúfolt volt, mint bárhol nálunk, és az önkiszolgálás még az itthoninál is sokkal körülményesebb volt. Az asztalok mind foglaltak voltak. Elhatároztuk, hogyha másképp nem, állva is elfogyasztunk egy tányér gulyást. Mivel a feleségemnek nagyobb gyakorlata van a sorbaállásban, ő vállalkozott a nem éppen egyszerű akcióra. Meglepetésemre viszonylag gyorsan és oldalán egy magyar fiatalemberrel tért vissza. A fiatalember, aki Szabó Sándor néven mutatkozott be, meghatott örömmel szorongatta a kezemet. Aztán az asztalukhoz vezetett bennünket, azaz egy hosszú asztalnál lefoglalt sarokhoz, ahol ott találtam a kedves arcú fiatalasszonyt, aki utánam utazott a repülő székben pici gyermekével együtt. Ez volt a családja. Egy alacsony termetű, de csinos osztrák asszonyka és a hároméves kisfiú.

Nem írom le a kétnyelvű beszélgetésünket az irtózatos zsivajban, sem az utunkat lefelé, melyben sürgetett a feltámadt viharos szél. A liftben felajánlották, hogy visszavisznek bennünket kocsijukon a városba. (Ha ugyan azt egyáltalán kocsinak lehet nevezni – szabadkozott a kedves fiatalasszony.)

Valóban szakadatlanul szerény, de csinos kis jószág várakozott a kötélpálya alatti parkolóhelyen jókora csillogó autók között. De elindult velünk.

Én hátul ültem, mellettem Karin a fiatalasszony, és ölében a gyermek. Az autóról annyit tudtam meg Karintól, hogy az pénzbe jóformán nem került. Egy-két száz schillingért vásárolta Sáni, és összetákolta. Mert Sáni mindenhez ért. Valóságos varázsló. Nincs olyan hitvány régi tárgy, melyből Sáni ne tudna valami hasznosat, vagy valami szépet csinálni. Sáni ért a villanyhoz, a rádióhoz, beoltja a vadrózsa töveket. Fából babát farag, az írógép elhajított orsójából és konzerves dobozból autót gyárt a kicsinek. Órát javít, és százesztendős roncsból új varrógépet épít. Csupán egy dologhoz nem ért Sáni, az üzlethez, a kereskedéshez. Így hát biztosan szegény ember marad mindörökre, ha itt marad. Igen, ha itt marad. Igen, ha itt maradna. De nem marad itt. Bizonyos, hogy nem marad itt, mert minden gondolata otthon van Magyarországon.

-  És akkor Karin?

Karin vele megy boldogan. Karin vele menne a világ végére is, mert hiába, hogy nem ért az üzlethez, Sánit úgy lehet szeretni, ahogy szeretni nem lehet senki mást. Sánit mindenki szereti. A háziasszony, az összes szomszédok, a munkaadója, és annak egész családja. Szereti mindenki a sakk-körben, egyedül csak Karin szülei nem szeretik.

-  Éppen ők nem?

Ők nem, mert nem akarják megismerni. Ha megismernék rajongva szeretnék, de nem, nem kíváncsiak rá. Mert Karin gép és gyorsírást tanult, és Karint elvette volna egy aranysávos vasúti tiszt. Egy jogot végzett vasúti tiszt biztos állással, biztos emelkedéssel a pályáján, mely olyan meghatározott, mint a csillagok járása. És annak idején biztos nyugdíjjal. De Karin a sakk-kör teaestjén megismerkedett Sánival, és a szülők minden álma egyből szertefoszlott. A szülők boldogtalanok, mert fogalmuk sincs róla micsoda kincs Sáni, csupán azt tudják, hogy egyszerű alkalmazott iparosember.

-  Foglalkozására nézve.

-  Foglalkozására nézve optikus csiszoló. De ha kell fényképező gépet javít, ha kell csillagvizsgáló távcsövet készít. Hiába, hogy az én apám tanító, hiába, hogy a legjobb iskolába jártam. A Sáni sokkal okosabb nálam. Mások csak azt mondják, hogy ügyes és arany keze van, de én tudom, milyen okos.

Egyszerű és félreeső kertes házban bérteltek ők szobát. Erre is ráment Szabó Sándor keresetének jelentős része. Pedig jól keresett. A levonások után sem sokkal maradt el havi jövedelme háromezer schillingtől.

Rövid idő múlva meg is ismertük a lakásukat. Azért kellett mindenek felett bemenni hozzájuk, hogy megnézzük a makettet.

Elég tágas volt a szoba. Szükség is volt rá, mert hely kellett három fekvőhelynek, a villanyfőzőnek, egy kredencnek, amelyben edényeket tartották és még egy kis műhelynek is az ablak melletti sarokban. Aztán egy külön asztalka a makettnek. A makett Szabó Sándorék érdligeti házát ábrázolta, amelynek három szobája közül egyet laknak az öregek, kettő pedig haza várja egyetlen gyermeküket idegenben szerzett családjával együtt. A házhoz jókora kert is tartozik barackfákkal és szőlőlugassal. A maketten meg van a kert minden fája, a melléképületek, sőt még garázs is zöld színben. Zöld színben azért, mert ez a garázs még nem létezik, ezt majd akkor építik, ha a fiatalok hazatérnek. A ház teteje leemelhető és a szobák be vannak rendezve miniatűr bútorokkal, a fiatalok két szobája zöld színű darabokkal, mert ezek a darabok még nem léteznek. Szabó Sándor azért dolgozik és Karin azért takarékoskodik, hogy minden összegyűljön, előreláthatólag két éven belül. És gépesítve lesz a háztartás és minden darab apránkint haza vándorol, az Ika útján, vagy valahogy másképp, mert Szabó Sándor úgy akar hazatérni, hogy attól kezdve ne kelljen takarékoskodni, kuporgatni, attól kezdve Karin és a gyermek biztonságban és rendezett körülmények között éljen. Meglesz a kocsi is, amelyen Sándor bejár reggelenkint a Magyar Optikai Művekhez, és viszi magával apját, akinek még mindig hátra van néhány éve a nyugdíjig.

Ott áll Szabó Sándor az asztalka mellett, melyre a makettet helyezték. Szép szál legény, vállas, erőteljes, amilyenekben a régebbi korosztályokhoz képest gyakran gyönyörködhet az ember a pesti utcán. Vastag fekete sörény borítja a fejét. A füle mellett a haját engedte lenőni újjászületett régi divat szerint. Erős a szemöldöke, de a tekintete csupa szelídség és a bőre feltűnően fehér. Nincs mit csodálkozni Karinon, hogy elhagyta érte a jogvégzett vasutast.  

-  Eljöttem 1954 telén. Otthagytam a szüleimet, szegény anyám majdnem belehalt. De mit tudtam én azt, mit jelent: elmenni? Mentek a többiek, hát mentem én is. Még azt sem tudtam, mi a haza. Igazában nem tanítottak meg rá. Pedig tanítottak kétféleképpen is. Elébb negyvenöt előtt, aztán meg utána. Csakhogy akik tanítottak elébb, azok már nem hittek benne, akik utóbb tanítottak, azok még nem hittek benne. Meg tetszik érteni. Az apámtól, attól tanulhattam volna. Csakhogy elfelejtettem figyelni rá ebben a dologban. Mert nem szoktam hozzá, hogy figyeljek rá, mert elment, elvitték katonának mielőtt én igazában ráeszméltem volna, hogy ő az apám. Csak a haverok voltak, ahogy neveztük egymást már olyan kölyök korunkban. Csak rájuk figyeltem és mikor ők elindultak, elindultam én is.

-  Megbánta? – kérdezte a feleségem.

-  Meg, megbántam volna rettenetesen, csak egyért nem, Karinért. Igaz, ha otthon maradtam volna, akkor is lenne bizonyára valakim, de az nem Karin lenne. És hát ez a kicsi, így ahogy van, nem lenne. Meg tetszik érteni?

Aztán még sokat beszélt Szabó Sándor. Arról, hogy hívták Ausztriába, hogy legjobb barátja és útitársa elment. Ő az utolsó pillanatban meggondolta. Hála Isten, hogy meggondolta, mert onnan visszatérni már nem könnyű. Elvinni könnyen elvitték őket, de ki tud hazatérni a saját erejéből? Hazatérni úgy, hogy új életet kezdhessen.

Beszélt, láthatóan élvezte, hogy magyarokkal válthat szót. Mindent el akart mondani magáról vontatottan, halkan, de nagyon megformált szavakkal.

-  És gondolja, hogy otthon… otthon nem lesz az elején már kicsit idegen és különösen Karin.

-  Mi vár itt rám? Remélhetem-e hogy valaha tisztességes lakásom lesz. Olyan komfortos, amilyen a szüleimé otthon. El tudja képzelni, mennyi pénzt kell ahhoz összespórolni? És ha megfizettem a lelépést egy modern házba, mennyi akkor a lakbár egy életen keresztül. Nem vagyok még osztrák állampolgár, hitelt nem kapok. Ha kapnék, azért görcsölnék. És Karin? Hát mint tudok én itt nyújtani Karinnak? Sokszor beszéltünk róla, hogy Bécsbe mennénk. Az én szakmámban el lehet helyezkedni ott is. Még összeköttetésem is van. De mi jó lesz abból, hogy Bécsbe leszünk? Meg tudunk mi ott fizetni egy jobbfajta szórakozó helyet, vagy csak egy színházat is. Pesten, ha szegény ember leszek is, akár minden szombaton elmehetek egy alsórendű szórakozóhelyre, ha akarok. Karin szereti a zenét. A komoly zenét szereti, és ha kedve tartja, ott lehet majd a Zeneakadémia minden hangversenyén, vagy az operában. Egyszer voltunk csak Bécsben színházban. Egyszer, amikor a magyar operettegyüttes volt ott. Majdnem háromszáz schillingbe került a két jegy és éppen, hogy csak láttunk az oszloptól. Gürcölhetnék én itt egész életemben, én itt mindig csak az oszlop mögött maradok. És ezt Karin tudja és Karin boldogan velem jön.

-  Vajon feltámad-e Karin lelkében a honvágy, ha egyszer hazajönnek? – kérdeztem feleségemet, mikor elhagytuk a kertes házat. Nem akartuk, hogy hazavigyen bennünket a kis kocsiján Sándor. Azt mondtuk, még sétálni akarunk. A férfi, az asszony és a gyermek, amíg csak láttak integettek utánunk a kerítésen túlról.

-  Karin szíve minden bizonnyal végképp otthonra lelt.

-  Karin hazája ott lesz, ahol a szíve.

-  Az álmuk, melyet a makett köré szőnek, nyilvánvalóan közös.

Magyarok bizonyára élnek és nem is kis számban minden osztrák városban. És ha az ember lehorgonyzik valahol, előbb-utóbb előmerülnek (?). Hol a véletlen folytán, hol egymásnak adják a hírt. A következő nap már megint egy egészen másféle magyar emberrel hozott össze bennünket. Ez pedig Zita útján történt, és egész véletlenül. Egyik délután megint felkeresett bennünket a templom ürügyén, és kisétáltam a két asszonnyal a folyópartra, mert egészen meleg őszi napsütés volt. A padokon sokan ültek ott kézimunkázó asszonyok, körülöttük játszadozó gyerekekkel, és nyugdíjasok, mert ahogy megfogytak az idegenek, egyre jobban kitűnt, hogy ez a nyugdíjasok városa. Nekik is jutott egy fél pad, én pedig oda húzódtam a partmenti bástyára, hogy fényképet készítsek róluk a levelüket hullató platánfákkal a lapos napsütésben. A kép nagyon arisztokratikusnak mutatkozott, és már ott tartottam, hogy elcsettintem a gépet, amikor egyszerre sötét folt jelent meg a prizmán. Felnéztem. Egy öreg úr állt nekem háttal. Feltűnően nézte a két asszonyt, aztán egyszercsak megszólalt az ámulattól reszketeg hangon.

-  Zita!

Zita felállt, és megbabonázva közelített feléje.

-  De hisz ez nem lehet igaz!

Igaz volt. Zoltánfy Zoltán, nyugalmazott ezredes állt előtte, mint később megtudtuk, egy azok közül a tisztek közül, akik emlékeztek a miskolci ügyvéd három lányának szépségére. Nem, nem ő tanította lovagolni Zitát, de ő adott lovat egy bizonyos fiatalabb tisztnek erre a célra, és barátja volt az ügyvéd családjának.

Két másik nyugdíjas felállt, hogy átadja az egész padot nekünk négyünknek az eseményhez méltó meghatottsággal, mert Zoltánfy egy volt a helybeli nyugdíjasok közül, és ezek talán valamennyien ismerték egymást. Nyugdíját az osztrák állam fizette, mert Zoltánfy katonai pályája még a közös hadseregben indult.

Felelevenedtek a húszas évek második felének miskolci emlékei. Aztán az ezredes pályája a második világháborúban egészen az összeomlásig. Végül a nyugdíjas úr levéltárcájából előkerült a veteránok tartományi lapjának egy száma, külön kis nylontasakba csomagolva. Az újságlapot Zita teregette ki a térdére, és összehajolva mind a hárman olvastuk a kolumnás cikket:

„Vitéz Zoltánfy Zoltán nagyezüstjének története.”

A limanovai ütközet egy döntő részlete pergett le előttünk. Az az epizód, mely alkalmat adott Zoltánfy hadnagynak, hogy hősiességének tanúbizonyságát adja, és kiérdemelje a nagyezüstöt. A nagyezüstöt, melynek birtokában később vitézzé ütötték.

-  Egyszerű, csodálatos! – emeltük fel fejünket, és szinte egyszerre mondtuk.

Az öreg úr mosolyogva nyugtázta bókunkat.

-  Úgy-e kedvesek! Hetvenedik születésnapom alkalmából készült ez a cikk meglepetésnek.

Ezen az estén nem kísértük el Zitát a templomajtóhoz, ahol találkozásaink be szoktak fejeződni, hogy azért mégse éljen teljesen vissza a kegyes hazugsággal. Elválltunk tőlük a hídon. De azért hosszan néztünk utánuk, ahogy távolodott az egykori tiszt, s az egykori miskolci szépség. Amennyire csak tellett tőlük, mindketten fiatalosan, ruganyosan léptek és ennek a helységnek a miliője alkalmas volt rá, hogy egykori álmaik városában találják magukat. Az időben sietettek ők vissza ruganyos léptekkel. És ha valahol otthon találhatták magukat negyven év távlatában, arra csak ez az osztrák kisváros volt alkalmas.

Az Ulmann és Kowatsch cég már alaposan előrehaladt nyomorult állapotban jutott kocsink megjavításában. Tisztességes munkát végeztek. Minden alkatrészt, minden idomot újra cseréltek, amely a legkisebb sérülést szenvedte. Ideje volt, hogy a biztosítóval végre dűlőre vergődjünk. Újra nyugtalanság fogott el bennünket, de Angelo csak legyintett. Ne törődjünk semmivel, bízzunk bennük. Mármint benne és Vajda Misiben, a csirkesütő gépek helyi egyeduralkodójában. Mi nagyon szívesen bíztunk bennük, hiszen ez volt a legegyszerűbb és, mondhatni, ez volt az egyetlen lehetőségünk. Igyekeztünk türelemmel várakozni.

Egyszer csak valóban cselekvésre szánták el magukat. Váratlanul megjelentek Angelo hatalmas kocsijával. Beültünk és elrobogtunk a tartományi főváros felé. Sietnünk kellett, mert Angelonak meghatározott időben tárgyalása volt. Neki is egy biztosító vállalattal. Bírósági tárgyalás. Mint megtudtuk, elég gyakran voltak ilyen tárgyalásai. Szerinte, ha az ember bánni tud a biztosítóval, akkor mindig új és kitűnő kocsija van. Annyira siettünk, hogy meg sem álltunk egyetlen benzinkútnál sem egy pohárka italra. Útközben Angelo nem szűnt meg Misi kiváló tulajdonságait dicsérni. Meg kellett jegyeznünk magunka, hogy elébb volt a kereskedelmi siker, csak azután a remek házasság. Oberschall, az ékszerkereskedő alaposan megnézte, kinek adja a lányát. Oberschall bízik a vejében és okos, nagyon okos, mert nem építi bele olajozott vállalatába, hogy ellustuljon, hanem hagyja küzdeni és ez a helye. Nem örököst kell fogni, hanem új generációt nevelni a kereskedelem számára. Oberschall is nagyszerű ember, és megérdemli, hogy hajlott korára babérain üljön. Vagy jobban mondja lovagoljon babárain.

Jó fél órát várakoztunk csupán Angelora a bírósági épület előtt, és ahogy kilépett az ódon kapun, már láttuk az arcán, hogy győzött.

Ezután még Misit is el kellett vinnünk egy bizonyos üzleti tárgyalásra. Valamilyen kényszeregyességi tárgyalás volt az. Őrá egy órát vártunk a szemközt lévő büfében, míg végre megjelent kinn a járda szélén, maga mellett tolva egy öreg motorbiciklit.

Ez jutott neki a kényszeregyességből. Ez a motorkerékpár. Ezt éppen nem lehetett sikernek nevezni, mert körülbelül ötezer schilling ellenébe kapta. Mellette haladunk, míg eltolta egy ócskáshoz és eladta hatszáz schillingért.      

-  Szentisten! – mondta kétségbeesve a feleségem.

-  Sebaj, ez is valami. Amit lehet mentsen az ember. Veszett fejsze nyele. – Az esztendőből már kifelé megyünk, és Misi nem fog többet felírni a veszteséglistára, mint amennyit üzlete könnyedén kibír. Aki hitelből él, annak hitelt kell nyújtani. A leírás hozzátartozik a fejlődő üzlet menetéhez. Csak az a fontos, ne legyen túl sok.

A mi biztosítónk egy egész kis palotát foglalt el. Bizonyos Kaschnitz urat kellett keresnünk. Elég nagy irodába utasítottak bennünket, ahol egy kisasszony hellyel kínált és türelmet kért, mert Kaschnitz úr házon kívül van, de percek alatt itt lesz. Hosszasan várakoztunk, közben különböző tisztviselők és ügyfelek jöttek-mentek. Megfigyeltem, hogy egy távolabbi íróasztalhoz leült egy szögletes fejű fiatal férfi, és papírjaiba merült. Mondtam a barátaimnak, hogy kérdezzük meg, hátha ő az? Angelo azonban tagadólag rázta a fejét.

-  Ez túl blődnek látszik ahhoz, hogy Kaschnitz legyen.

Belenyugodtam és újra vártunk. Jó negyedóra múlva végülis feleszmélt a kisasszony, újra megkérdezte kire várunk.

-  Kaschnitz úrra.

-  De hiszen ott ül egy fél órája.

Eddig Ausztriában mindenütt nagyon előzékeny embereket találtam, de ez a hely olyan volt, mint egy régivágású minisztérium.

Barátaim odamentek és szóba elegyedtek Kaschnitz úrral-

Beszélgetésüket csak az elején tudtam figyelemmel kísérni, amíg indulatba nem jöttek, azután áttértek rendkívül gyors beszédre, és helyi dialektusra, és vagy tíz percen keresztül hevesen vitatkoztak. Vártam, hogy majd bevonnak a társalgásba, de erre nem került sor.

-  Menjünk innen – mondta végre Misi és mentünk.

A lépcsőházban tudomásomra hozták, hogy itt csupa gazemberek vannak, hiénák, ezekkel nincs mit tárgyalni. Ügyvédet kell fogadni.

Úgy láttam, ez a fordulat meg is nyugtatta őket. Fáradtak voltak, letörtek.

-  Minden esetre rendezkedjenek be arra, hogy még néhány hetet itt töltenek – mondta Angelo és Misi is rábólintott, aztán mint akik dolgukat jól végezték, másról kezdtek beszélni.

Hozzájött ehhez még, hogy kinn a forgalmas utcán, míg ők valamit bevásároltak, mi pedig kirakatokat néztünk, elkeveredtünk egymástól, és újabb órát vesztettünk drága idejükből. Hazafelé menet tapasztalnom kellett, hogy az egész ügyet pokolian unják. Bármit kérdeztem, mindenre csak azt mondták, hogy majd az ügyvéd. Majd a bírósági tárgyaláson! Ez meg minket tört le rettenetesen, mert mitől nem irtóztam jobban, mint itt még alávetni magamat egy többhetes bírósági processzusnak.

Hazaérvén letörten köszöntük meg fáradozásukat, és a helyzetünket kétségbeejtőnek találtuk.

Valamikor fejembe verték azt az ostoba közmondást, hogy ha a kalapomat besodorja a szél egy ügyvéd udvarába, még annak se menjek utána, hagyjam inkább veszni. És most éppen Karintiában kezdjek ki ügyvéddel!

Pedig tán azt kellett volna. Angelo felajánlotta, hogy elvisz az ő ügyvédjéhez, és mind a ketten megtaláljuk a számításunkat, az ügyvéd is, én is. Másnap azonban mindenről megfeledkezve elutazott Olaszországba egy-két napra. Én pedig most már akárhogy is, de nagyon röviden végére akartam járni a dolognak. Előzetes számlát kértem az Ulmann-Kowatsch cégtől, Gabrinovicsnétól, és összegyűjtöttem a többi mellékleteket, aztán feleségemmel együtt vonatra ültünk, hogy magunk vegyük kezünkbe ügyünket.

Kaschnitz úr rideg udvariassággal fogadott bennünket és átvezetett egy kis szobába, mindván ott van egy Lamm nevű kollegája, akivel nagyon jól meg fogjuk érten egymást. Szépen kiegyezünk, és mindjárt kifizetik kezünkbe a megállapodás szerinti összeget.

Magunkra maradtunk Lamm úrral, akinek nyilvánvalóan az volt a foglalkozása a vállalatnál, hogy amennyit csak lehet, faragjon le a kifizetendő összegből.

Elé raktam a számlákat. A szerelőműhely számláját.

Ezúttal a feladata nyilvánvaló volt. Tudta, az első pillanattól fogva tudta, hogy mi nem maradunk ott pereskedni, ebben gyakorlata volt. A kocsi javítási költségeit elfogadta, az időveszteségünkért követelt kártérítést teljes mértékben megtagadta, mondván, hogy egy író mindig, mindenütt tud dolgozni, hiszen csak papiros, meg ceruza kell hozzá. Az ott tartózkodásunk költségeire pedig felajánlott egy nevetséges összeget. Aztán már csak játszani kellett a türelmünkkel. Apránkint egy-egy keveset ráígérni, mígnem eléri azt az összeget, amelynek segítségével felhagyva minden további útitervünkkel a legrövidebben elérjük a magyar határt. Húzni az időt, mígnem ránézhet az órájára.    

-  Ma péntek van. Fél óra múlva zár a pénztárunk. Ha ebben a pillanatban kiegyezünk, akkor végeztünk, ha nem két hét múlva folytatjuk.

Én ezt a Lamm urat időközben nagyon megsajnáltam. Mert látszott rajta, hogy meggyőződése ellenére cselekszik. Elképzelhető, hogy a magánéletében rendes, emberséges ember volt, de itt egy óriási vállalattól azért kapta szerény fizetését, hogy minden rendelkezésére álló eszközzel, ha kell, akár zsarolással is megrövidítse azt, aki nem elég erős. Mentségére legyen mondva, hogy hosszas vitánk alatt időnkint ő is elfáradt és a Balatont kezdte dicsérni, meg Budapestet. Ezt ő, Lamm úr adhatja nekünk, de ami a vállalat érdekeit illeti, az más.

Győzelmét valami fájdalmas unottsággal fogadta, és távozásunkkor tétovázott, hogy kezet nyújtson-e, hátha visszautasítjuk. Én felbátorítottam. Kezet szorítottam vele, sőt még azt is mondtam, hogy tán egyszer majd találkozunk a Balatonnál. Akkor felcsillant a szeme, mert megértette, hogy megértjük őt. Felszabadultan kívánt szerencsés utat, és a pénztárba kísért, majd udvariasan a lépcsőházig.

Ezután már csak egy dolgunk volt. Kiváltani kocsinkat, melyet az Ulmann és Kovatsch cég szépen rendbe hozott, és mielőbb útirány venni hazafelé.

Mikor ez utolsó reggelit ettük Gabrinovicsnénál, belépett egy fiatal házaspár. Feltűnően kicsik voltak mind a ketten. Rövid lábuk, rövid kezük. Tisztességtudóan köszöntek egyenkint mindenkinek, aki ott volt. Valamilyen vallásos szervezet jámbor küldötteinek vélhette őket az ember, olyan szelíd volt az arcuk és alázatos.

Gabrinovicsné és Elza fogadták a köszönésüket, de nyomban kimentek a konyha felé vezető ajtón, anélkül, hogy megkérdezték volna tőlük, hogy miért jöttek.

Mikor azt gondoltam, kegyes adományokat gyűjtenek, de nem, de nem, odamentek a cigaretta automatához, és meglepetéssel, és némi örömmel vették tudomásul, hogy a cigarettás csomagok majdnem mind eltűntek, csak néhány darab árválkodik az üveg alatt. A férfi aztán kulcsot vett elő, egymás után több ajtót is kinyitott a nehéz vasszekrényen. Egy réztartályt vett elő, amelyben a schillingeknek össze kellett gyűlni. Már ahogy megemelte, úgy láttam, megremegett a keze. Ijedten emelte kétkézzel a magasba és megrázta, zavart pillantást vetve a feleségemre, majd kiöntötte az automata tetejére, az üveglapra a pénzérméket. Egymásra néztek mintegy megmerevedetten.  

-  Szent Isten – mondta, aztán az asszony ajkához kapva a kezét.

Lehetett száz csomag cigaretta a gépben, és nem került az üveglapra több mint egy félmarék schillinges.

Az emberke újra lehajolt és markolászott a gép gyomrába, de hiába. Felállt és halk, de heves beszélgetésbe kezdett a feleségével. Annak a szemében egyszerre csak – láttuk – megjelentek a könnyek, az öklével törölte le, majd két ökle közé szorította halántékát. Aztán egyszerre, mintha ott sem lettünk volna, mindenről megfeledkezve, pici öklével rácsapott a kemény acélkeretre, mely a gép vastag üveglapját körülfogta.

-  Te, te átkozott dög! Mit tettél velünk?!

A házon egyébként valami megmagyarázhatatlan szomorúság ült, mikor elhagytuk. Semmi esetre sem azért, mert mi távoztunk, hiszen egy ilyen házba jönnek, mennek a vendégek. Tán mi éreztük csak így, mert minden búcsúzás lehangoltsággal jár? Nem. Feltűnt Líviának, a bécsi asszonynak is. Még a reggelinél ültünk, mikor odajött.

-  Valami történt itt. Mindenki, mint az alvajáró. Igaz, Gabrinovicsné sokszor jön pénzzavarba, s ilyenkor letörik. De most az egész ház.

-  Lehetséges, hogy Angelo…

-  Látja, milyen buta vagyok, arra nem is gondoltam. Angelo már harmadnapja elment.

Sosem tudom meg, valóban Angelo okozta-e a ház egyetemleges szomorúságát. Tőlem lehet, hogy vissza sem jött többé Angelo, az olajkályhaügynök, akinek két hazája volt. És az öreg Pansióban elszürkült az élet. Mi rövid búcsúzás után elhagytuk Gabrinovicsné házát.

Még egyszer át kellett haladnunk azon a hídon, mert búcsút akartam venni első szállásadómtól, Tildától, akinek életregénye számomra félbe maradt. Ekkor már nem is emlékeztem rá pontosan, meddig mondta, és honnan gondoltam tovább.

A benzinkútnál köszöntöttem férjét, aki éppen az olajfoltokat törölte le egy nagy szürke autóról a zsebéből előhúzott kendővel. Pirospozsgásan, jóindulatú mosollyal gratulált az újjászületett kocsinkhoz, és úgy véltem, áldón emeli fel a kezét, amint jó utat kíván.

Mikor a kis szállórész kapuját megnyitottam, megint nagy ugatással áradtak elém a lépcsőn a kutyák, de különösképpen régi ismerősként üdvözöltek, előre szaladtak, mintegy hírt vittek rólam Tildának. Tilda előjött a konyhából kezét törölgetve.

-  Oh, hozom a babérágat – mondta – és én erről meg is feledkeztem. Az Abbáziai babérágakról. Kétfelé osztottuk a csokrot, felét magamhoz vettem. Még egyszer megköszöntem a szívességüket.

-  Csupán csak azt sajnálom, hogy a történetét nem fejezte be. Számítottam is rá, de most úgy van, hogy nagyon hirtelen kell tovább mennünk. Egyébként most vettem búcsút a férjétől, és – nem tagadhatja le – látszik az arcán, még a mozdulatain is, hogy valamikor pap volt.

-  Hogyhogy pap?…

-  Hát, hisz maga mesélte…

Tilda hangosan kacagott.

-  Óh! Szóval azt hitte, hogy az a kispap a férjem lett. Óriási! Ha ilyen egyszerű volna, nem volna érdemes regényt írni belőle. Lám az írók mit képzelnek! Hogy olyan egyszerű az élet…

-  Bocsánat…

-  Semmi, semmi! Nem szégyenleném, ha kiugrattam volna egy kispapot. Csakhogy másképp történt, egészen másképp. Majd, ha Magyarországra megyek, elmesélem. Jó?

Megadtam a címünket és várom Tilda történetének folytatását.

Az ablakból integetett utánunk, mikor tovább mentünk. Nem a karjával, csak a kinyújtott ujjaival játékosan… Az utolsó kép, melyet a balesetünk színhelyéről magunkkal hoztunk.

Balra kanyarodva nekivágtunk a fokozatosan emelkedő útnak, és a távolban máris azt a hegyvonulatot mely a kis országrész határát alkotta. Egy kis országét, melynek égbenyúló határhegyei szinte minden pontjára odalátszanak.

-vége-