Lendvai István: Jégvirágok

Cellám egyetlen ablakára
az éjjel jégvirág fagyott.
Most, hogy rátűz a Nap sugára,
cellám már nem oly elhagyott –
isten keze remeklett rajta
csodás mintájú gobelint,
mely fényt vegyítve könnybe, jajba,
engem szelíd beszéddel int:
„Feküdj még oly szárnyadtörötten
torzítson rozsda és penész,
ember! ne csüggedj börtönödben,
ott is a Mindenségbe nézz!
akármi sújt is zug-bolygódon,
a Mindenségnek része vagy,
fenséges és rejtélyes módon,
mihez nem ér fel ember-agy.
Igaz hazád a Végtelenség,
s a Szép, a jó mindenütt veled,
e jégvirágok is hirdessék,
mint csillogó írásjelek!”

1945. február 23.