Füst Milán: Álmatlanok kara

Éjjel, mikor az árnyék már két részre oszolt:
A völgynek öble döbbentő, mély verem
És a hegy nem domború, de sötét lap kék egen
És jaj, a fekete hegy mögül éppen kibújt a hold.

Ó ha most, ha most aludni tudna égő két szemünk
S a nehéz gondolat oszolna könnyű köddé
S a borús homály alakzatja mind álom gomollyá!

Járunk s a távoli lámpa s a könnyes szemű, csillag vet fényt nekünk,
De a zord fenyő torz árnyait elénkbe önté:
Ó boldog az, ki nyomorára gondol s válik az ajka komollyá
S komoly sóhajjal alszik el s a bús halál maszkját felölté!

Ó jösz te édes hajnal, magasság édes tükre!
S te roppant csöndes angyal, ki most a sírokat őrzöd
S a reggeli rétet s a csendes, reggeli lombot!

Mert lásd, nem múl az éj s elalvó fák fölött a hold megállt örökre!
Ó jöjj, könyörülj, lásd elepedve mi várjuk a jöttöd!
Ó könyörülj, simogasd a fejünk, ó ringass el, míg az éj csúf vára leomlott!