Füst Milán: Meghaltam

I.

Élő isten, mért haltam meg ártatlanul,
Hisz, mint liliom, tiszta volt szívem
És bámúlt nagy-szelíden, akarattalan
Mély, szomorú állatszemem kerek két ablakán...
Mért kellett hát elmúlnom s lennem semmivé?...
Ó én mért nem nézhetem többé a napfény kedves tükreit
S az árnyék mélyen, átlátszón sötét üvegjét,
Ha evvel ártalmára senkinek nincs bús tekintetem
És senkit meg nem bántok, rontok avval, még hogy élek
Az édes csendbe, szende szemléletbe elmerülten?

II.
Ki síromhoz méla dudaszóval eljön,
Ki sírkövemre bágyadt gyermeket lerajzol,
Az holtomban megérti életem :
Az megholt lelkem mélységes és titkos
Tengerszemére rátalált és áhítatos szájjal
Nesztelenül megcsókolta tükrét.

III.
Ti élők sírom felett pedig
Gondoljatok reá, hogy testem már a haragos és tisztelni való
Romboló erőknek rossz hatalmát sínyli itt alant
S a törvények rútabb másik felét most éli át!
Halljátok ezt meg élők,
Holttestem dombján ó kik álltok!
Mindnyájotok hát nyújtsa karjait a magasság felé
És énekeljen el a domb fölött egy Ave Máriát!