Nagy Méda: Szobánkban alszik a kályha

Furcsa, ahogy lassankint elhagyjuk egymást,
már néha az esti csók is elmarad
és ha magányosan hajtom párnára a fejem,
már nem ázik át az asszonyi könnytől, mint régen,
mikor úgy féltettelek gyáván és szívdobogva.
Furcsa, ahogy lassanként elhagyjuk egymást,
a munkád, a munkám . .., csak az asztalnál
a gyermekünk tiszta arcán találkozik szemünk,
mint két magányos láng, mitsem tudva már a tűzről,
amelyből együtt született.
Alig néhány év, ami elmult és előttem hosszú évek sora száll:
ez most már mindég így lesz? . . .
Szobánkban alszik a kályha,
te lassú mozdulattal igazítod meg álmos parazsát,
sápadt arcomra ráfénylik a pir. . ., most, most mondom
magamban halkan .. ., de szemed elsiklik, fölöttem
és közönyösen, unottan megfordítod ujságod zörgő lapjait.