Nagy Méda: Szép voltál

Mit tudod te azt, mikor fürkészve, kutatva veted rám szemed,
mint egy élettelen, holt tárgyra, mely szobád díszíti,
te, aki élő és meleg szerelmem osztályosa voltál és
lázas szent éjszakáink puha gyermekszíveket dobbantottak életre,
.. . mit tudod te azt, milyen fájó és megalázó így asszonyod
arcába vágni: szép voltál! azután látni, hogy az elhallgatott szavak, hogy
írják homlokodra szerelmed emlékét, amely így lesz lassan a múlté.
Hiába a jóság és munka alázata, hiába a tudás és
érett asszonyi lélek, az a pár csillogó szál
barna hajában annak, akit szerettél, útjelző neked
csak arra, hogy fiatal éveid asszonyát újra keresd ott,
ahol az arcok hamvát még nem tépte le a gond és idő.
Mondd, Uram, te, akinek keze torz és csúnya virágot
nem formált soha és hervadásába is bájt kölcsönöztél,
Uram, te miért tagadtad meg embervirágodtól, az asszonytól,
az öregség áldott, beteljesedett szépségét?