Sebesi Ernő: Tompa Mihály

Lázas időknek sodra szállt suhogva,
De őt csak nem ereszti a kis paplak,
Úgy élt, mint kit a remények becsaptak:
S tündöklő álmok kriptája lett – Hanva.

De résen állt. És túllátott a rácson.
S mert véres volt a terror tobzó tette,
A Remény madarát fölrepítette,
Hogy fiaihoz zengve átkiáltson.

Virágregéket sóhajt méla lantja,
Sorsát is látja fonnyadó kehelynek:
Lágy színeit csodásan fölvillantja.

Az őszi versek hervadást lehelnek,
De neve allegóriát idézget:
S szép, puha, meleg álomnak ver fészket.