Cságoly Péterfia Béla: Pósa Lajos költő, lapszerkesztő, meseíró

Fiatal korától mindhaláláig és még azután is egy-két évtizeden át az egész ország „Pósa bácsi”-ja volt. Mindenki szeretve és mosolyogva tisztelte. Bródy Sándor, a nagy hatású író, az egész modern hazai irodalom ösztönzője, és Hermann Ottó polihisztor, a vele kortárs tudomány egyik legkiválóbbika együtt tartotta és hirdette kulturális életünk egyik főalakjának. A gyermekekhez szóló magyar irodalom klasszikusai – Benedek Elek, Sebők Zsigmond, majd Móra Ferenc is – mesterüknek és példaképüknek tudták. Amikor a híres és népszerű költő-, mese és dalszövegíró-szerkesztő nemzedékeket nevelő Pósa Lajos meghalt, egy kritikus azt írta, hogy „neve élni fog, amíg magyar gyermek lesz a földön”. Szerették az irodalmárok mellett az átlagos felnőttek is – leginkább magyar nóta szövegei miatt – állítólag a „Pál utcai fiúk” írója, Molnár Ferenc mondotta, hogy „Pósa bácsi öreg korára is kisgyermek maradt, de ő volt a legokosabb és legkedvesebb kisgyermek Magyarországon". A nótára vágyó felnőtteknek Pósa Lajos olyan két- vagy háromszakaszos költeményeket írt, amelyekben semmi olyan nem volt, amiről egy kritikus igény akár azt mondhatta volna, hogy rossz, akár azt, hogy párját ritkító, mindenestre népszerűek voltak. Nem volt ő se dicsérhető, se kárhoztatható: a közigénynek megfelelő nótaszövegíró volt. Ez nagyon is megfelelt a középszerű muzsikusoknak, hogy olyan zenét szerezzenek hozzá, amilyet tehetségük lehetővé tett. Mintegy 800 dalt írt, ebből vagy 400 meg van zenésítve; a legtöbb magyar dallamszerző felhasználta szövegeit, leginkább azonban Dankó Pista és Lányi Géza. Ha Petőfi népi és nemzeti volt egyszerre, Pósa Lajos és Szabolcska Mihály – felismerve az újkapitalista nagyvárosok egyre fertőzőbb légkörét – már csak falusi, mégpedig Budapest ellen az. A „népnemzeti" líra klasszikusaitól még idegen a Budapest-ellenesség, ez a magatartás a századvégen jelentkezik először: Pósa, Szabolcska és mások írásaiban, mintegy előszeleként a későbbi, vérre menő urbánus-népi írók ellentétének.

A Rácz Pali hegedűje…

A Rácz Pali hegedűje búsan szól,
Miből is van? tán szomorú fűzfából.
Poharamba a könnyet is kicsalja, kicsalja,
Velem együtt azt a kis lányt siratja.

Hej Rácz Pali, ne húzz olyan keserűt,
Rózsafából csináltass már hegedűt.
Minden hangja a szívembe nevessen, nevessen,
Hogy valaha valakit még szeressen!

Megzenésítette Sas Náci

 Jó volt ez a daláradat a maga nemében kiváló cigányprímás Dankó Pistának is, jó volt a lángelmének, Bartók Bélának. Ez az epizód önmagában is örök helyet biztosított volna Pósa Lajosnak, ha nem is a költészet csúcsain, de az irodalmi kultúrában. Költői és irodalomtörténeti rangját azonban a kisgyermekekhez szóló költészet és a legkisebbeknek szerkesztett irodalmi lap az „Én újságom” adta. Ennek korszak meghatározó nagy alakja lett és maradt, főleg a Felvidéken, szülőföldjén Nemesradnóton őrzik napjainkig töretlen hittel, nagy tisztelettel ma is alakját, emlékét. Visszatekintenünk személyiségére azért kötelező, mert egyrészt a magyar gyermekirodalom legkiemelkedőbbjei között van a helye, mert a maga módján, a kor politikai és irodalmi forrongásait kikerülve „csak szórakoztatni” akart, adni kicsiknek-nagyoknak, gyermeknek-szülőnek egyaránt. Emléke jó magyar szokás szerint halála után már tíz év múlva megfakult, majd 1946. után a vörös lapszerkesztőknek – sok más népi és polgári írótársával egyetemben – persona non grata, persze megfelelési kényszerből és felsőbb utasításra (http://www.szozat.org/index.php/bolyongasok/tartalommutato/8392-lukacs-gyorgy-alias-georg-lowinger-filozofus-a-rombolas-apostola ) is.

Mikor anyám itt járt

Mikor anyám itt járt Budapesten,
Egész nap a gondolatát lestem.
Tudtam, szegény, hogy nagyon kíváncsi
S mindent akar látni.

Megnéztük a királyi palotát,
Véges-végig a sok fényes szobát.
Félve lépdelt, hogy majd valahonnan
A király betoppan.

Úgy vágyott a szép Margitszigetre !
Egy szép rózsát onnan úgy szeretne!
Félt a hajón, hogy víz alá merül
S haza soh's e kerül.

Kisétáltunk a Kossuth sírjához,
A szabadság örök oltárához,
Elrebegett ott egy imádságot,
Tudom, égbe szállott.

A sír mellől szedett egy kis földet,
Ráhullatott egy pár hulló könnyet,
Bekötötte kendője sarkába
S úgy ment falujába.

Pósa Lajos kortársai Reviczky, Komjáthy, Koroda Pál (http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/29953-csagoly-peterfia-bela-koroda-pal-kolto-dramairo-jogasz-fovarosi-postatanacsos ) és társai útkereső, a korszakra jellemző érzelmes pesszimizmus mellet harcoltak az elavult ellen, mert akárcsak Európa sok költője, meghasonlott, keserű hangulatban voltak a századvégen. A „népnemzeti" iskolát a XIX-XX. századforduló Magyarországán azonban nemcsak a végletes elapadás, a hanyatlás jellemezte, volt még egy utóvirágzása is: Kozma Andor (http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/16823-kozma-andor-kolto-iro-mufordito ), Vargha Gyula (http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/19725-gorzsonyi-vargha-gyula-statisztikus-kolto ) és Bárd Miklós (http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/20696-bard-miklos-kolto-alias-leveledi-kozma-ferenc-huszartiszt-nyugalmazott-honvedtabornok) költészetében. Kozma, Vargha és Bárd idetartozására vall költészetük hangsúlyozottan nemzeti szelleme, mely jól megfér európai műveltségükkel, fejlett, kifinomult ízlésükkel. Kétségtelen így: Pósa Lajos a kiegyezés és az első világháború közti közel fél évszázadnak, a „millenniumi évtizedek"-nek olyan jellegzetes irodalmi alakja volt, aki nélkül hiányos volna a kor összképe. Erre a korszakra egyszerre és egyformán jellemző az ipar vadkapitalizmusa, Budapest polgárosodása, szegénység és gazdagság párhuzama, világvárosiasság felé törekvése, az ipar és a kereskedelem mellet a bérházépítés és a bankok, az uzsora pénzek példátlan lendületű fejlődése, és közben az alaposan elmaradt földnélküli zsellérek, falunak és kisbirtokos paraszti népének idilli eszményesítése. Ehhez járul egy „Ferenc Jóská”-t éltető Habsburg-lojalitás olyan összhangja, amely az úri kaszinók és a falusi kocsmák falán egymás mellé akasztja a Bécsben lakozó Ferenc József császár-király és az örökre számkivetett Kossuth Lajos képét, mindenesetre közéjük függesztve a liberális Deák Ferencet is, a „bölcs kiegyezés” géniuszát. Ebben a társadalom meghatározta légkörben az európai irodalmi kultúrának színes palettája fejezi be a lezárult évszázadokat és készíti elő a század derekáig bontakozó jövendőt. Egyszerre érvényes és népszerű Jókai zengő, színpompás romantikája, Szigligeti, Csepreghy, Tóth Ede népszínműveinek táncos-szerelmes-betyáros álfalusi álidillje, Csiky Gergely és Mikszáth Kálmán kedélyességében is fanyar realizmusa, Bródy Sándor, Gárdonyi Géza és az induló Móricz Zsigmond modern igényű naturalizmusa. De – tudjuk – Bródy naturalizmusának Jókai az eszményképe, Gárdonyi és Móricz naturalizmusa a népszínművek világából indul. És valamennyiük hátterében ott hegedül a cigány Dankó Pista, és a Dankó-dallamokra grófok, bankárok, állami és vármegyei tisztviselők, gabonaüzérek és sarki fűszeresek, falusi kocsmában borozó kis- és nagygazdák, külvárosi kocsmákban söröző vagy pálinkát kortyoló gyári munkások egymással versengve énekelték Pósa Lajos verseit...

Még azt mondják nincs Szegeden boszorkány…

Vigyázz pajtás, jól vigyázz a szívedre,
Ne menj, ne menj a boszorkány-szigetre.
Oda jár a szegedi lány, valahány,
Ott ragad rá a boszorkány-tudomány.

Még azt mondják, nincs boszorkány Szegeden,
Pedig, pedig, mint a fűszál, úgy terem.
Engemet is megrontott egy boszorkány,
Egy szegedi kökényszemű barna lány.

Megzenésítette Dankó Pista

Pósa Lajos 1850. április 9-én született a Gömör Vármegyei Nemesradnóton kicsit módosabb református parasztcsaládból származott, amelynek körében adnak arra, ha egy fiúgyermek a szokottnál okosabbnak látszott, jó tanulónak bizonyult a kisiskolában, azt tovább taníttatták Rimaszombatban, vagy felsőbb osztályok elvégzésére már Sárospatakon, hátha pap, ügyvéd vagy tanár lesz belőle. Pósa Lajos igyekezete, ezeken keresztül végül Pestig tanulta fel magát.
Nagy viszontagságok és nélkülözések árán jutott el ide. Az ősök vezették, az az örökség, amelyet Gömör földjéről magával hozott. A gyökerei, az a példázatos hagyaték, amelyet a Balog patak partjáról magával hozott. Ez az elfelejthetetlen közeg, amelyben élt, mindvégig meghatározta életét. Radnóton kisnemesi családok éltek (a török elleni harcokban tanúsított vitézségéért a falu egész lakossága nemesi címet kapott a királytól, Luxemburgi Zsigmondtól), hadba tömörültek, kalákában dolgoztak, őrizték hagyományaikat, igazi „újhitű” magyarként élték napjaikat. A bibliát forgatták, zsoltárokat, népdalokat énekeltek, saját, helyi ízlésű ételeket fogyasztottak. Ezt látva a hazai rög iránti ragaszkodás, a bőséges, gazdag termést adó táj megbecsülése áradt mindvégig Pósa Lajos egész lényéből. Szeretete szülőfaluja, annak mesébe illő alakjai iránt — és nem utolsó sorban a szülői házban kapott indíttatás — felejthetetlen az ifjú költőpalánta számára.

A radnóti harangláb

Vén harangláb, adjon Isten!
Mégse dűltél romba’?
Tudod-e még, tudod-e még
Iskolán koromba!
Hogy futostam grádicsodon
Boldog kedvteléssel . . .
S kerestem a galambtojást
Zegbe . . . zugba . . . széjjel!

Köteledbe, hej de sokszor
Belecsimpajkodtam,
Temetésre vagy imára
Hogy megharangoztam!
Sok viz lefolyt a Balogon,
Öreg, már azóta . . .

Édesanyjának féltése, megbocsátása, végül áldása mind-mind kísérte pályáján. Anyja papnak szánta, minden vágya az volt, hogy fiát a szószéken lássa. Amikor a radnóti iskolából Kolosi István tanító úr felkereste, hogy tehetséges a fia, gimnáziumba kellene adni, már akkor kigondolta, hogy a papi pályán lesz a helye. A rimaszombati évek, Mikszáth Kálmánnal kötött barátsága után Sárospatakra került. 1866 őszétől itt a gimnáziumban tanult, a magyart Tarnóczy Tivadar tanár úr tanította neki. A nagyon jó megjelenésű, de nem annyira a tudománynak élő tanár nem nyerte meg Pósa Lajos tetszését. Később, mikor már irodalmi pályán volt, megkérdezték tőle: „Hatott-e rá a sárospataki nevelés?” „Egy cseppet sem”, válaszolta. Kitűnő tanuló volt, annak ellenére, hogy Patakon nevelőséget vállalt. A báró Inczédy-fiúknak volt a nevelője, így az utolsó évet érettségi előtt magántanulóként végezte el, Bereden töltötte a nyolcadik osztályt. Kitűnőre érettségizett, és Pestre akart menni. Ott pezsgő irodalmi élet volt, ide vágyott. Édesanyja azonban nem engedte, a nyár elteltével 1868-ban Sárospatakra került vissza, és megkezdte teológiai tanulmányait. Egy esztendőt itt töltött, így édesanyja az ünnepi legáció alkalmával láthatta Radnóton a szószéken. De 1869 őszén már Budapesten van. Biztos volt abban, hogy az irodalom érdekli. Az íróság azonban nem jövedelmezett, csak egy-egy riportot tudott készíteni, egy-egy cikket megírni. Nagy szegénységben élt, sokat nélkülözött. Barátjával, Nagy Jánossal, földijével, egy lénártfalvi fiúval lakott együtt, aki később orvos lett, a szegények orvosa. Barátságuk később is megmaradt, sőt Nagy János halála után Pósa Lajos támogatta rendszeresen családját, taníttatta gyermekeit. Mint fennebb írtam, itt már folyton súlyos anyagi bajokkal küzdött. Mint egyetemi hallgató óraadással és a lapokba írogatással tartotta fenn magát. Öröme, vigasztalása a költészet volt; sőt feláldozta ez ábrándjának már-már biztosított életpályáját is. Volt kisegítő-tanár a fővárosi reáliskolában (a belvárosban, meg a Józsefvárosban is) egy évig; de egyrészt gyenge volt az egészsége, másrészt pedig mindenáron költő akart lenni. Felhagyott tehát a kenyérpályával és folyton írt és írt.

„Álmodik az ősz Balambán,
Százados tölgy mohos alján.
Erdei ér, susogó fa
Ősz Balambán altatója.

Víz morajlik bérczen, alant:
„Alugy, alugy, boldogtalan!"
Koronás tölgy zúg körötte:
- Aludnál el bár örökre!"

Kakuk madár fönn az ágon:
„Kora még az örök álom!
Kakuk! kakuk! ösz Balambán
Árnyék lebeg síron . . . fejfán . . .”

/Balambán- részlet/

Kötelezően – bár beteges volt – 1872-ben a Molináry-bakákhoz bevonult Pestre. Emlékezetes, humorral teli időszak életében a katonáskodás, mindig színes, érdekfeszítő előadásokban számolt be életének erről az időszakáról. Majd 1873 őszén beiratkozott az egyetemre, négy félévet tanult, és tanári alapvizsgát tett. Tanárai voltak: Toldy Ferenc, Horváth Cirill, Gregus Ágoston. Mikor végzett, póttanári állást vállalt egy reáliskolában. Édesanyja is megkönnyebbült, hiszen a rendszeres támogatás, amit a fiának éveken keresztül kellett biztosítani, minden erejét felülmúlta. De Pósa Lajos nem tudott itt maradni. Nem bírta a kötöttséget. Ismét az irodalmi élettel próbálkozott. Egyik alkalommal, amikor odahaza volt Radnóton, az édesanyja megkérdezte tőle: „Mi is az a költő, aminek te állítod magadat?” Ezt válaszolta: „A költő az emberek, asszonyok, kicsinyek, nagyok tanítója, a világ erkölcsi megjavítója.”

Őszi napfény

Őszi napfény játszik a faágon,
Őszi harmat reszket a virágon.
Öreg anyám csöndes jó kedvébe
Ki-kiül a virágos kertjébe.
Le-leszakít egy-egy őszi rózsát,
El-eldúdol egy-egy régi nótát.

Rövid ideig tanított is 1876-ban az akkor egészen újfajta középiskolákban, a VIII. kerületben, amelyet „reáltanodá"-nak, majd hamarosan reáliskolának neveztek. De már 1870-től – tehát 20 éves korától – cikkei és versei jelentek meg. Hamarosan kiderült, hogy igen jó munkatárs az újságszerkesztőségekben. Az ilyenekre igen nagy szükség volt a gyorsan fejlődő nagyobb vidéki városok sajtóéletében. Pósa a tanítást hamarosan felváltotta az újságírósággal. De úgy lett becsült újságíró, majd mindvégig nagyrabecsült szerkesztő, hogy lelke mélyéig megmaradt tanítónak, méghozzá a legkisebb gyermekek tanítójának. Később szeretetteljes gúnnyal mondogatták róla, hogy igazi férfieszménye a falusi óvodásfiú. Mesékben, példálózásokban és főleg költeményekben ezeket a legifjabbakat akarta és tudta tanítani becsületre, hazaszeretetre, a természet szépségének szeretetére, a szép versek élvezetére. Írói pályáját a Tóth Kálmán szerkesztette Bolond Miska című humorisztikus lapnál kezdette az 1870-es évek elején, mint rendes belső munkatárs; ily minőségben 1875-ig Csernátoni Lajos politikai napilapjában, az Ellenőrben is dolgozott, majd a Toldy István szerkesztésében megjelent Nemzeti Hírlaphoz került. Az akkortájt alakított Néplap mutatványszáma megjelent 1878. szeptember 15-én a Mulattató Újság címmel, Pósa szerkesztette. Sajnos nem boldogultak. A megoldást számára az volt, hogy 1881 januárjától a Szegedi Napló munkatársa lett. Mikszáth 1880 decemberének végén ment el a Szegedi Naplótól, Szegedről. A szerkesztő, Kulinyi Zsigmond, az ő helyére hívta meg Pósát. Honnan ismerte? Együtt katonáskodtak. A Napló már indulásakor külső munkatársai között említette, de mindössze egy verse jelent meg a lapban. „S z e g e d” című tárcájával 1881. január 8-án mutatkozott be Pósa a halászlé és a paprika város olvasóinak. Azután inkább verseivel, vezércikkeivel, színi kritikáival és „Apró történetek” címmel, írott miniatűrjeivel szerepelt a lapban. Magát a lapot is a vidéki jelentéktelenségből az országos érdekességig fejlesztette, és létrehozott benne egy ifjúsági rovatot, amelyért kisgyermekek szülei országszerte vásárolták. Kiválóan felismerte a megfelelő fiatal munkatársakat. Ennek az ifjúsági rovatnak a színvonalát jelzi, hogy ott indult írói útjára Gárdonyi Géza, Benedek Elek, Sebők Zsigmond. Később mindhárman nemcsak mint idősebb barátjukra, de mint nevelőjükre is néztek Pósa Lajosra.

Pacsirta

Hallod, hogy szól a pacsirta
Jer ölembe, angyalom
Boldog szivünk dobogását
Én is dalba foglalom.

Boldog szivünk dobogása
Zengve ajkról ajkra száll...
Kipattan a rózsabimbó
S mosolyog a rózsaszál

Majdnem kivétel nélkül minden napi és hetilapba s folyóiratba írt, a fővárosiakon kívül számos vidékibe is. Mint munkatárs és segédszerkesztő Szegeden 1889 végéig működött (később utódja lett itt, Tömörkény István író is). Közben 1883. január 14-től Szegeden a Népszínház titkára, Nagy Vince színigazgató 1883 őszén színházi titkárnak szerződtette. Sz. Szigethy Vilmos történész az 1960-as években mint levéltár-igazgató megtalálta az egykori fizetési jegyzéket: eszerint az igazgatónak havi 200, a titkárnak 70 forint volt az illetménye. A Szegedi Városi Színház1883. október 14-én Pósa Lajos prológusával nyílt meg. Lánczy Ilka mondta el. Utolsó sorai ízelítőt adhatnak emelkedett, ünnepi, kissé avítt stílusából:

„Oh múzsa jer!
Foglald el trónodat!
Nemzet virága hódolva fogad;”

Mikszáth kissé rosszmájúan azt írta róla: „csinosnak csinos volt, de el is maradhatott volna…”. Egyelőre nem tudni, vajon szegedi tartózkodásának végéig, 1889. december 1-jéig titkárkodott-e Pósa a városi színházban. Mindenesetre Szeged egész életében fontos hely, itt otthonra talált, és későbbi eljövetele után is visszavárták. Itt alakított ki maga körül egy művésztársaságot, létrejött az úgynevezett Pósa-asztal. Helyük először a Ströbl-féle városi víztoronyból kialakított kávéházban volt, később a Hungária Szállóban jöttek össze. Ide járt tanítványain kívül Kacziány Ödön, Herman Ottó, Dankó Pista, a Móra-fiúk és sokan mások. „Fölvetődött bennem, – írta le Pósa Lajos – hogy a lakások bizonytalansága miatt talán a biztos helyet lehetne megjelölni. Ez a biztos hely a Hungária, ennek is a kávéházi része. „A régi Hungária-kávéház bal sarka volt a mienk” - írta Békefi István színműíró, kabarészerző. Gyöngyösy László irodalomtörténész, középiskolai tanár a Ströbl-féle kávéházat (Szeged, Klauzál tér 2.) meg a vármaradványban berendezett kioszkot emlegeti kedvelt találkozóhelyükül, de hozzáteszi: „Főhadiszállásnak mégis a szerkesztőség mellett levő Hungária Szállót tettük meg. Ide verődött az az írói és művészi, valamint az érdeklődő emberekből álló csapat, amely Pósa Lajos vezérsége alatt állott.” Gárdonyit 1888-ban Pósa itt ismertette össze Dankó Pistával. Gárdonyi írta: „Egy őszi délután benyitok a Hungária-kávéházba. Ott látom Dankót egy szögletben. Ceruzával írt a márványasztalra hangjegyeket.” Azután odament a cigányokhoz, ezek cincogtak a hegedűiken, egy-kettőre megtanulták az új nótát, s hamarosan be is mutatták a jelenlevőknek. „Másnap már az utcán énekelték. Egy hét múlva zongorázni hallottam...” Volt is itt jókedv, gondtalanság, tréfa, kötődés, komoly vita elegyesen. Ide járt Herman Ottó, akkortájt Szeged város országgyűlési képviselője is. Békefi még hozzátette: „Ha valaha valaki írásba akarja venni Szeged irodalmi históriáját, ezt a Pósa-korszakot ismernie kell.”
A nagy fordulat Pósa életében is, a magyar ifjúsági irodalom történetében is 1886-ban történt, amikor összegyűjtve addig írt és különböző újságokban megjelent ifjúsághoz szóló költői műveit, a híres fővárosi kiadóvállalat, a Singer és Wolfner „Gyermekversek” címen kiadta. Az eddigi, általában túl gügyögő és gyakran igen ostoba gyermekeknek írt versikék után végre szép irodalmi nyelvű művészien jó és jól mondható, esetleg alsó iskolákban szavalható versek kerültek a magyar kisfiúk és kislányok kezébe. – Persze, hogy nem forradalmi újdonságokról, hanem közkeletű erényekről, legáltalánosabb tudnivalókról szólnak ezek az azonnal érthető versek. De közönségük is az a korosztály volt, amely akkor kezdte tanulni az ábécét és a kisegyszeregyet. Sőt még azoknak is meg kellett érteniük, akiknek a „dedó"-ban felolvasták, minthogy a legelső leírandó szóapróságokat, az „úr ír"-t is csak jövőre kezdik tanulni. (Aki nem tudná, „dedó"-nak az óvodát nevezték, idáig kopott le a kapunál olvasható „kisdedóvó" felirat. Az „úr ír" pedig a legrégebbi elemi iskolák első osztályában a legelső, még palatáblára írandó szöveg volt.) Hogy a kiadó ötlete volt-e, hogy a már országszerte ismert gyermekköltő Pósa Lajos szerkesszen hetilapot a kicsinyek számára, vagy ő ajánlotta-e a Singer és Wolfner cégnek, nem tudjuk.
„Olyan bolond kort élünk, hogy ritka az olyan ember, aki a lelkét hozzá tudja idomítani a gyermekek gondolkozásához és nem ritka az olyan gyerek, aki úgy gondolkozik,mint egy öregember. A modern nevelés elrontotta gyermekeinket.
A poézis hímporát még talán a dajka fújja le a lelkükről. E pici szörnyetegek már a bölcsőben realisták. Nekem magamnak van egy Laci fiam, akinek a legelső szava »mama« volt, a másik szava »pénz«. A játékszereket elhajigálja magától, szívesebben játszik a négykrajcárosokkal. Pengeti, gurítgatja. Egy ismerősömnek a fiacskája négyhetes korában kihúzta apró kezecskéivel a dajka zsebéből az arany órát. Ez is szép kezdet. Egy kétéves lányka (a professzoré a második emeletről) a ruhakelméket nézegeti, morzsolgatja, hogy mekkora finomságúak. De akár százszámra idézhetném a példákat, amik aggodalommal töltik el lelkünket, hogy talán a faj van már egészen enerválva s arra a gondolatra vezet, hogy a társadalom újjáteremtését a gyermekeknél kell kezdeni, Pósa Lajos költő, az, akiről szó van. Egy egész kötet verset rendez most sajtó alá Szegeden, s kötetét most kéziratban, mint halljuk, Trefort miniszterhez terjesztette, hogy azt a közoktatási tanács ajánlja a hazai iskoláknak. Semmi kétség, hogy a közoktatási tanács örömmel fogja megragadni az alkalmat s elterjeszteni a nagybecsű könyvet, mely a Győry Vilmos gyermekirodalmi termékei mellett páratlanul áll az irodalomban.” Ezeket a sorokat Mikszáth Kálmán, Pósa szerkesztő elődje, az utolsó öreg bölcse a magyar irodalomnak vetette papírra heti könyvajánlójában. Pósa Lajos hangját 1886-ban kiadott a „Gyermekversek”című könyvében találta meg, élete végéig elkísérte.

„Van nekem egy botocskám,
Éd’s apámról maradt rám.
Öreg, ócska, mogorva,
Kutyafejű botocska.
Ott az ajtó megett áll,
Örökké csak szundikál.
De ha mondom: »Cingiling!
Hókusz-pókusz! rozmaring!
Rossz a gyerek, botocskám!
Húzzad, húzzad a nótám!«
Bezzeg hallgat a szóra,
Meg is ered a nóta.”

Annyi biztos, hogy 1889-ben, 39 éves korában Budapestre költözött, megalapította és haláláig – harmincöt éven át – szerkesztette az „Én újságom" című, mindvégig országszerte kelendő, hetenként megjelenő, kifejezetten az apróbb emberpalántákhoz szóló gyermeklapot. Többek közt Babits Mihálynak és Karinthy Frigyesnek is kedvelt olvasmánya volt… Az ólom lábú, szárnyatlan gyermekköltészetbe belelehelte a gyermek egész szívét, lelkét, mosolygó, szertelen vágyait, álmait, mesés reménykedését; belé az egész gyermeket, a családot, mint a gyermekek imádó seregét, s a hazát. A magyar hazát, ennek forró szerelmét, imádatát s mindezt annyi közvetlenséggel, amennyivel magyar költő ő előtte a gyermekvilágot meg nem szólaltatta soha” – írta róla néhány lapszám után Herczeg Ferenc „Uj Idők”-jébe olvasói levélként egy lelkes szülő.

„Itt van, itt az Én Újságom!
Csakhogy itt van, régen várom.
Napkeletről tündér hozta,
Ez aztán a kedves posta.

Tele dallal, tele képpel,
Telisteli, szép mesékkel.
Mese, mese tarka szárnyon,
Fogjátok meg, el ne szálljon!”

Pósa Lajos vallásos ember volt. Több, gyermekeknek írt imádság is fűződik nevéhez:

Reggeli imádság Esteli imádság

Én Istenem, felébredtem,
Te őrködtél én felettem.
Köszönöm, hogy megtartottál,
Hogy felettem virrasztottál.
Óvj meg ma is szent kezeddel!
Szent kezedből ne eressz el!
Vedd oda mind, aki szeret,
Oh, hallgasd meg kérésemet!
Ámen.

Én Istenem, jó Istenem!
Becsukódik már a szemem,
De a tied nyitva, Atyám,
Amíg alszom, vigyázz reám!
Vigyázz kedves szüléimre,
Meg az én jó testvéremre!
Mikor a Nap újra felkel:
Csókolhassuk egymást reggel.
Ámen.

Eközben derűsen, ötletes csevegések közt volt vezéralakja az Orient kávéházi "Pósa-asztal"-nak, ahol Feszty Árpád, Bársony István, Nógrády Papp Gyula mellet már Bródy Sándor is állandó beszélgető-, vitatkozó-, anekdotázó alakja volt, aki rajongó szuperlatívuszokban beszélt róla (Gárdonyi révén került a körbe, Bródy és Gárdonyi kezdetben Egerben a tanítóképző iskola padjain osztálytársak voltak). Írótársai szerették vidámságát és közvetlenségét, időnként az ország legtekintélyesebb szerzői és újságírói is szívesen elbeszélgettek a „Pósa asztalnál”, és adtak gyerekeknek szóló kéziratokat az „Én Újságom" számára. Pósa Lajos életművének egyik legfőbb jelentősége, hogy innentől rangot adott az ifjúsági irodalomnak. Írók, költők, tudósok versengtek, hogy ifjúsági szerzőnek ismerjék el őket a gyermekek is, a kávéház törzsasztalánál ülők is. Derűs történetek is szóltak az Orient kávéházi törzshelyről. „Rendszerint muzsikált hetenként egyszer az „Úribanda” a hajdani Nemzeti Szalonnak nevezett társashelyen, a Kossuth Lajos utcai klubban, vagy pedig az Orient kávéházban székelő Pósa Lajos asztaltársaságnál: mikor a hangulat emelkedőben volt. Rákosi Viktor (Sipulusz) barna szakálla alatt próbálgatni kezdte férfias baritonját, Gárdonyi Géza kivette néha a hosszú pipaszárt szájából, és a flegmatikus férfiúról alig feltételezhető juhásznótákat kezdeményezett, sőt a felejthetetlen méltóságú, komoly Pósa Lajos is beleegyezőleg intett az asztalfőről az „Úribanda” jelenlévő tagjai felé. Ilyenkor intézkedett Szép Aladár, akit családi nevén Gyöngyössynek hívtak, és foglalkozása szerint vígszínházi színész volt, hogy előhozzák prímási hegedűjét, ahol az Úribanda hangszereit tartogatta. Felkerekedett Bereczky Lajos, aki egyébként a pesti városházán igen komoly hivatalnoki teendőket végzett napközben, és rögvest hozták elő abból a fogadói szobából hozzá méltó hangszerét, az ünnepélyes nagybőgőt, komoly táncra hívva. Előkerült a Gömör vármegyéből származott és itt, a pesti Nemzeti Színháznál színészkedő Nárcisz úr, aki a második prímás tisztét töltötte be az Úribandánál. Zsinkó Pista, az egész világ Zsinkó Pistája, elszaladt Blahánéért a Népszínházba vagy közeli lakására. A Pósa-asztalhoz újabb és újabb asztalokat tologattak az Orient pincérei, amikor Krúdy Bandi is letelepedett cimbalma mellé, és megpengette hangszere húrjait.”
Pósa idővel megnősült (1900. december 23-án), felesége Andrássy Anna Lídia 25 évvel volt fiatalabb nála, igen szép, kedvesen csevegő asszony, aki előbb Ihász György lapszerkesztő felesége volt, és egy kislányt, Sárikát hozta az új házasságba. A kislányt Pósa örökbe fogadta, sajátjaként nevelte. Lídia férjének szerkesztésben is, meseírásban is kitűnő munkatársa: házasságuk is gyermekien idillikus-, szerelmes egymásra találás és síron túli együttmaradás volt.

Járj ki édes a síromhoz,
Majd, ha porladok…
Este, mikor kigyúlnak a
Fényes csillagok.
Ha nevedet sóhajtja a
Suttogó levél:
Meg ne rezzenj,
Veled akkor
A lelkem beszél.

Járj ki édes a síromhoz/ részlet

Ekkorra érte el egyszerre Pósa Lajos a családi boldogságot, a népszerűséget és a tisztes anyagi megélhetést. Felesége hosszú évtizedekkel élte túl férjét, mindvégig őrizve Pósa Lajos hírét és dicsőségét.

Mikor együtt vagyok veled

Mikor együtt vagyok veled,
Édes boldogságom,
Ebből a nagy világból csak
Kék szemedet látom.

Mikor tőled elszakadok,
Szép arany virágom,
Olyan, mintha nem is volnék
Ezen a világon!

„Pósa bácsi” életútja innentől zavartalan lett. Bár édesanyja halála után (1901. szeptember 3.) hazaköltözött Radnótra, bár az irodalmi élet alakjai gyakran megfordultak a faluban, de nem bírta soká, újra visszament Budapestre
1903-ban. Utána a nyarakat szülőfalujában töltötték, bár 1908. július 13-án egész Radnót leégett. A szülői ház is a lángok martaléka lett…
A Petőfi-társaság már 1892-ben tagjának választotta. Szegeden arany tollal tisztelték meg, eljöttekkor pár száz gyermek arcképéből albumot nyújtottak át neki, s a város intelligenciája búcsúünnepet rendezett tiszteletére. Pósa Lajos a gyermekköltészet mellett a hazafias lírát művelte, nevezetes politikai események alkalmával gyakran adva kifejezést a nemzeti érzésnek. Ilynemű költeményeinek lelkesítő hatása alatt határozták el és kötelezték magukat az erdélyi, ménesi szőlőbirtokosok, hogy a költőt minden évben Lajos napján egy hordó kiváló borral tisztelik meg. Az első évi „tiszteletadót” 1896. külön küldöttség művészileg faragott hordóban adta át egy írói estélyen az Orienbeli Pósa-asztalnál.
A Pósa- irányzat kedvenc műfaja a nóta, az anekdota és a népszínmű. Nyelve azonban választékos irodalmi nyelv (ellentétben néha Gárdonyival és általánosan Tömörkénnyel), de a falusi ember szókincsére korlátozva. Jellemzője továbbá az irányzatnak a hang naiv közvetlensége, a többnyire hangsúlyos versforma, a dalszerűség, a falusi életből merített képzetkincs, a parasztember feltételezett, jámbor világnézetének dicsérete, a falusi idill és a természet-festés egyeduralma a témaválasztásban. A népszínmű virulásának kora volt ez, Pósa megtalálta az egykorú magyar társadalomhoz illő műfajt: a nótát. Más ez, mint a dal. Endrődi Sándor vagy Szabolcska Mihály dalköltő, Pósa nótaköltő. A nóta ugyanis – a dallal szemben – személytelen, s hogy bárkinek húzható, bárkit helyettesíthető legyen, nem a költő egyéniségét fejezi ki, hanem egy képzelt falusi vagy kisvárosi legényét, aki ellágyulva, elomolva a halálos nagy szerelemtől, a kocsmaasztalnak dőlve, vagy egy „kislány" ablaka alatt énekel, vagy anyjának gyónja a hűtlen kedves miatti bánatát. Országos népszerűségének az „Én Ujságom” az alapja, s joggal: mint gazdag leleményű gyermekköltő, múlhatatlan érdemeket szerzett. Dalai közül a cigánynóta-szerzők, Dankó Pista, Lányi Géza megzenésítésében sok a nép ajkára került, 1914-ben, kevéssel halála előtt, negyven éves írói jubileumán ötezer gyerek vonult fel üdvözlésére a pesti ligetbe, ahol utóbb szobrot is emeltek emlékére. Pósa Lajos Budapest, Terézvárosban hunyt el 1914. július 9-én, síremléke a Fiumei-úti Temetőben máig látogatható, a nagy mesemondó itt alussza örök álmát felesége társaságában.

Búcsú

Lemenő nap fénye
Piroslik a tájon .. .
A jó Isten szeme
Rád mindig vigyázzon!

A merre csak elmégy,
Szerelmem galambja,
Hullva hulló csillag
Ragyogjon utadra,
Szálljon föl cserébe
Szemed gyöngyharmatja.

A gőzkocsi előtt
Fülemile szálljon,
Ringató kereke
Harmatos rózsába,
Gyönge violába,
Nefelejcsbe járjon .. .
Áldjon az ég, áldjon

Pósa Lajos megítélésnek fontos kulcsa Kosztolányi Dezső írása: http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/26497-kosztolanyi-dezso-posa-lajos
Mert a kérdést munkásságával kapcsolatosan nem úgy kell föltenni, hogy ki nagyobb költő: Pósa bácsi-e vagy Shakespeare? Azt kell megállapítani, hogy Pósa előtt egyetlen gyermekköltőnk Petőfi Sándor. Talán ennél is nagyobb érdeme a szerkesztőé. Már 1882. június 15-én Szegeden elindította „J ó B a r á t” címmel gyermeklapját. Kiadója, szerkesztője, írója ő maga volt. Ezért joggal írta Móra Ferenc Pósa-nekrológjában, hogy a magyar gyermekköltészet bölcsőjének
Szeged tekinthető. Móra Pósa halála után is – a húszas évek elejéiig – háziszerzője maradt a már az erdélyi származású Gaál Mózes szerkesztette lapnak. „Pósa Lajos jegyzett el engem a halhatatlansággal” – folytatta másutt Móra szelíd öngúnnyal. „Ö volt az én aranyhidam, amelyen az újságírás kopár ólomszérűjéről bekerültem az irodalom virágoskertjébe.” Hozzátette, „azért, hogy író lettem, a jó Isten a felelős. De hogy akármihez nyúlok, gyermekíró maradok az utolsó tollvonásig, azt Pósa Lajosnak köszönöm”…

Munkái:

– Költemények. Budapest, 1878.
– Újabb költemények. Budapest, 1882.
– Költeményei. Szeged, 1883.
– Tíz év alatt. Versek. Szeged, 1886.
– Száznegyven dal. Szeged, 1887.
– Dalaim. Szeged, 1887.
– Édes anyám. Versek. Budapest, 1897. (Az anyai szív dicsőítése.) – Pósa Lajos költeményei. Budapest, 1914. (Válogatott gyűjtemény.)
– Lidike. Versek. Budapest, 1920. (Magasztalt hitvestársa: Andrássy Lídia írónő.)
– A magyar nép kesergője. Versek. Budapest, 1921.
– Hazafias versek. Budapest 1926.

 Források: Arcanum, Érdekes Ujság, https://felvidek.ma/2018/07/a-legkisebbeket-akarta-hazaszeretetre-tanitani-posa-lajos-a-mesekiraly/ , MEK, posalajos.com, Sárospataki Református Lapok, Széphalom, www.szozat.org, Tiszatáj, Uj Idők, Vasárnapi Ujság.