vitéz Somogyváry Gyula: Édesanyám

Most mindig olyan szomorú a szemed
és lopva, féltőn vizsgálsz engemet.
Éjjel az álmod százszor megriad:
hogy nem sóhajt-e titkon a fiad?
S reggel remegve nyitod a szobámat,
hogy itt virrasztott-e velem a bánat?
Tudom: – a Drávántúlon az a lány
jobban fáj néked, mint a fiadnak
édesanyám.

A napok szürkén és csöndben szaladnak,
arcomon egy, két bús betűt hagynak
s te olvasgatod mint egy bibliát.
Tűnődsz, hogy múlik rajt az ifjúság.
Minden örömed od’adnád nekem
s egyet gyűlölsz csak: az a szerelem,
amiért az arcom olyan halovány.
Hagyd el, ne bánd, elmúlik idővel
édesanyám!

Ki együtt sírtál minden szenvedővel
s te: ki sohsem dobtad vissza kővel
azt, ki reád hajított követ;
ne küldj te átkot és gyűlöletet
a Drávántúlra. Mert nékem is fájna.
Ne haragudj te arra a leányra.
Hiszen mind ilyen! játékos… talány….
És a szerelem? – Csak tiszavirág,
édesanyám.

Ha zongoránkból bús melódiák
betöltik ezt az álmodó szobát;
botodra dűlve, fáradságosan
ne jöjj s ne kérdezd mindjárt: „fáj fiam?”
S ne simogassad meg a hajamat,
hiszen a könnyek úgyis fojtanak;
mert hogyha gyönge lennék netalán:
elsírom magam veled egyszerre
édesanyám!…