Marconnay Tibor: Chanson

/előadásra/

Olykor egy szép asszony szökken szemebül
(szemet kinyitni)
selymes bokával, karcsún, könnyedén…
Varázsos mennyei, kék táncra perdül
s csupa gyémánt a teste, csupa fény.
Csupa holdfény az arca és a karja,
csupa napfény az isteni öle;
gyöngyből s aranyból dús lepel takarja.
Ó, bár erdőbe lejthetnék vele!
Zengő forráshoz, viruló ligetbe
mennénk ezüstöt csillanó úton:
Ó, bár verőfényben enyém lehetne
sóhajtom és pillámat lehunyom.
S menten mint árny száll vissza bús szemembe,
amely túláradt vágyban lobogott, –
a karcsú, drága délibáb, a lenge
tündérnő. És örökre őrzöm ott. (szemet lehunyni)

1926