Szép Ernő: Egy szűz után való bánkódás

A bánat mécse mellett magányom éjszakáján
Siratlak csendességben szép szűz, te édes-kedves,
Ki engemet szerettél, kit magamtól elküldtem.

Mellyemre illeszkedtél, a nyakamra kötötted
Karjaid és szemembe néztél félőn s epedve,
És eljöttél ágyamhoz, melyen lustán feküdtem.

Nem híttalak magamhoz, befordultam s aludtam.
Bezárt, elhalt szobámban egy árva őszi légy zúg.
Istenem, hogy lehettem oly őrült, olyan gyáva?

Kimentél. Nem jön szellő, se fecske nem jön olyan,
Ki hírt hozzon felőled, hol merre jársz, madárkám,
Sírsz, mint az árva gerle, vagy sétálsz mint a páva?

Apádat nem sajnáltam, anyádat, őt se néztem,
Testvéred szégyenét se, magad se szántalak vón,
Mégis tűrtem s engedtem s kívántam, hogy eredj el.

Jobb volt művelt barátok közt ülni vagy kártyázni?
Vagy szebbet, távolibbat kívántam, mint te voltál?
Vagy azért tettem, hogy több bánatom legyen eggyel?

Aj, bánom, bánom, bánom, sajnálom, úgy sajnálom,
Hintálom magamat a szívfájdalom hintáján:
Szép szűz, most kinevetsz, vagy nem jutok már eszedbe?

Milyen jó lenne vékony hűvös kezed megfogni,
Dugdosni, mint a gyermek a fia-verebecskét,
Kit nyári délutánon a toronyból szedett le.

Figyelni hangocskád, a látatlan tűnő lepkét,
Becézni lágy hajad, szép tejes szemedbe nézni,
Babrálni nyakláncoddal, beszélni csacsiságot.

Magamhoz kapnálak, te, véredig csókolnálak,
S kegyetlen hős örömmel magamnak elvennélek
Egy élet-halál órán, mit tested-lelked vágyott.

Csókolni, simogatni húsod vadrózsa-selymét,
Szép ártatlant tanítani téged bolond ízekre,
Víg szívemmel taposni ifjú korom szüretjét.

Ó, már elmennék érted felhős, villámos éjen
Felkúsznék ablakodhoz hágcsón lehozni téged,
Lóháton, hopp, az erdőn, nyomunkat hadd keressék!

Eveznék már viharban, tenger sárkány-sörényén
Egy lélekvesztőn véled, ájuldozó gyöngével,
Vinnélek lázálomból flórázott tartományba.

Így gondolom most, későn, hogy bánkódok fölötted
És életem fölött mely mindennap elmegy tőlem,
S pityergek itt magamban, sok mindent szánva-bánva.