Kosztolányi Dezső: Dutka Ákos

Teleszórják arcomat virággal, csupa szagos és színes, kék, fehér, fekete-piros rózsával, hogy szinte fulladozom alatta. Szemkápráztató színeket látok és hangokat hallok, dallamosan előrekígyózó verssorok hízelegnek fülemnek. Dutka Ákos kétségtelenül ügyes artista. Lantját, ha kell, ecsettel és zeneszerszámmal toldja meg. Színesen vibráló szavak önmagáért való zenéjétől, tökéletes szómuzsikától, verssorok zengő tűzjátékától ittasodik meg. Akarja a zenét. Benne van abban az új áramlatban, amely a zene és a poézis közeli atyafisága révén harcot üzen minden bárgyú és lapos prózaiságnak, és Verlaine-nel együtt hirdeti: „de le musique avant toute chose”, a zene, a beszéd titkos lüktetésű muzsikája mindenekelőtt való.
Ennyi bizonyos. Dutka Ákos betéve tudja a mai költészet kis és nagy kátéját. Ámde mindjárt le kell írnom, hogy ritkán tévesztett meg valakit annyira az új papok igéje, mint őt, aki a zene keresésében mérges és lápos bozótokba tévelyedik, s tarka külsőségekért feláldozza a vers daloló lelkét, a gondolatot. Nem csoda, ha ezek után állandóan ismételnie kell önmagát, s szűk skáláján szomorúan setteng az egyhangúság, a modorrá savanyított modernség ásító géniusza. Szavai levegőben lengenek, nincs semmi sem mögöttük. Aki statisztikus, megolvashatja, hányszor fordul elő nála a szomorú szó, és szomorúan mosolyoghat rajta. Mintha lombokat látnék, afféle báltermi ékességeket, melyeknek nincs gyökerük, mintha virágok illata bódítana, melyeknek mesterséges tüllszirmára a gyógyszerész üvegéből permetezték a mezőszagot hazudó parfümöt. Ebből áll az ő modernsége.
Néha, mikor elfelejti a kis és nagy kátét, a revüket és főleg azt a poétát, akinek szemmel láthatólag nyomában jár, félöntudatlanságban, álom és való közt ringatózva sikerül egy-egy igaz hangot megütnie önmagáról is, tud egy csipkefinom, boszorkányos hangulatot lerögzíteni. Bánt ugyan, hogy a Szajna partján termett ő is, s az új idők „szomorú” új dalaival akar betörni, és csak a könyvespolcra kell felnyúlnom, hogy ráolvassam egy másik poéta nevét; Dutka Ákos azonban ezek ellenére is annyit és oly ízléssel ád magából, hogy bűn lenne mosolyogni bombázó, hangzatos szavain és szalonkabátos, de telivér magyarságán. A názáreti éjszakák, ha egytől egyig Benzmann szín rakására is emlékeztetnek, lágyak és finomak, s rögtön elárulják a formaművészt. Pár képe, pár új veretű sora, trouvaille-ja és mindig őrködő ízlése egy igazi poétát sejtetnek, aki már útban van, de még ma nem érkezett meg.
Dutka Ákos egykor, ha legyűri majd eredendő vétkeit, és megtanul gazdálkodni a szavakkal, arra lesz hivatva, hogy a legfinomabb, selyemlágy és párakönnyű érzések csipkeverője legyen. Ma azonban még bántó szimbólumként hat reám, hogy verseskönyve címét is macskakörmök közé rakja…

A Hét, 1908. április 5.