Tamási Áron: Szentlélek gyermekei

A faluban hált a Szentlélek az éjjel. Hajnalban látták fényesen elmenni egy piros hintón. Utána illatos fény szállta meg a földet.
És most, a délutáni aranynapon, gyermekcsapat rajzott a pünkösd-hajnali örömhintónak nyomán. Zajgó, kedvben és örömben bugyborékoló kicsi tarka had volt. Időre tíz és tizenhárom körüliek valahányan, viseletre pedig három a szoknyás csupán.
Csokrokba verődve gurultak ki az utolsó házak közül az északi részen, s elevenen poroztak tova az országúton. Szinte föld fölé emelte őket a szapora mozgás.
- Hóhé, álljatok meg! – kiáltott Orbán kicsi Dénkó. Úgy látszott, ő vezérli a sereget. Virágos rét hullámzott balra az úttól. Dénkó ebbe az irányba vette az arcot, a többiek pedig köréje sereglettek és csillogó szemekkel várták a születő szavakat.
- Itt általvágunk – mondta a vezér –, s tova, a nagy domb alatt lesz a jóvilág.
Megindult az egyik leánykával elől s társai utána ugrottak a kövér fűbe. Ahogy lábbal és karokkal tovaeveztek, csak fejeket lehetett látni, amelyek fekete gumók módjára hullámoztak a réten.
A mesebeli fürjmadarak is így mehettek királyt választani hajdan, amikor még nem szóródának vala széjjel a földön. Vígan és nagy buzgósággal egy domb alá értek valahára. Akkora domb lehetett, mint egy jókora sütőház. Az aljában dús és ezerszínű s virágos fű, mintha királyleányok álmodták volna oda. De a teteje kopasz, mint egy nyakig süllyedt óriás feje, amit addig veregetett sugárvesszeivel a nap, amíg vércseppek gyanánt fecskeszegfű sarjadott ki rajta.
Itt megállottak, majd intett a vezér, hogy legyen tömörülés. Engedelmesen egybeverődtek s a nap aranyfonallal összekötötte őket, mint egy nagy mezei bokrétát.
Mind nyugtalanul várták a szót, valami különös játékra kinyílott szemekkel. Tartotta meleg hátán őket a föld, és azt hitte, hogy beállnak ezek is az ő többi gyermeke mellé virágnak. Nézték a megrebbenő madarak is, és azt hitték, együtt tartanak immár és a következő hajnalon együtt fogják hirdetni, hogy jó, amit Isten cselekszik. Nézte a Nap is őket, és azt hitte, új emberiség kisded csapata érkezett a földre, hogy a halottak felett örökéletet kacagjon. És ringatta áldott tenyerén őket az Úr, s találgatta szaporán, hogy vajon mit akarhat annyi sok gyermek egybeverődve.
S akkor így szólott Orbán kicsi Dénkó parancsnoki szóval:
- Állj elé, menyasszony!
Egy leányka előrelépett és pirbaborulva megállt.
- Állj elé, téses, vőlegény! – szólott ismét.
Egy buksifejű szökött a leányka mellé e szóra, jobb karját annak vállára kanyarította s pezderkedve így ágált teleszájjal:
- Ne búsulj, galambom, megélünk hótig!
Az arcok derűre nyíltak és hirtelen víg zajongás támadt közöttük. Még Dénkó is vidulni kezdett, hogy milyen jól betölti a vezéri tisztet. Kicsi melle domborodott az örömtől, s a szemei pislogtak, mint a gyertyák, majd vigyázzba feszült újra, a szája kinyílt s hát nem tudja, mit szalasszon ki rajta. Akkor dünnyögni kezdett és a kezeivel hadonászni. Azután mintha a kelleténél nagyobb ésszel dúskálna minden lehető világi dolgokba, komolykodva mondta:
- Vaj játszódjunk, vaj feküdjünk le!
- Bajos játszani, ha botlik a vezér – szólott valamelyik.
- Botlik a nyelved! – dolgozott tekintélyén Dénkó. Most tudóskodj, lám!
A másik behúzta magát.
- Én nem szóltam semmit – mondta.
- Hát ki szólt?
- Az a sárga ember, né! – mutatott kicsi ujjával előre s fel a gyermek. Nézték, s hát csakugyan egy ember kerüle valahonnét a dombtetőre. Valami úrféle volt, ki a városból jövögetett el egy-egy hétre a faluba. Kerek feje kopac volt és sárgásan fénylett a napon, mintha rostának való disznóbőrbe volna pakolva.
- Ez Gyalló úr – súgta az egyik. – Nálunk is volt eccer, valami könyvet árult.
- Puskája is van! – szólott a másik.
Csakugyan odalátszott, amint Gyalló úr széjjelvetett lábai között, mint egy karót, úgy tartotta a fegyvert. Ruhája úgy sárgállott, mintha sáfrány levében feresztették volna meg.
- Hí, be rusnya! – mondta kacagva az egyik.
- Hagyjátok, hogy járja a szél – intett Dénkó, a vezér. Utána körülnézett, hogy megint megkeresse helyét a parancsnoki szóhoz. Tapogott egy kicsit, majd közelebb ment s még közelebb, s úgy magyarázta:
- Ház kell a fiataloknak, ház! Heába adja essze a pap, ha nincs hova meghúzódjanak osztán. Nem igaz-é?
- Igazsága van Dénkónak – ismerték el többen is. – De hogy lesz meg a ház?
- Hogy-e? – legyintett Dénkó – könnyen. Jó erőben vagyunk hálistennek s kalákában megcsináljuk ehejt.
Azzal jobbra fordult s valami bokrok felé emelte a kezét.
- Lássátok-é, ott a sok lombosság! S egy pillanatra házat csinálunk, zöld házat!
- Mennyünk!
Némelyek megfutamodtak helyből. Kicsi Dénkó azonban hátramaradt, a menyasszony karját megfogta s komolyan szólott, mint egy meglett ember:
- Ide a fűbe ülj le, né!
A leányka leült rögtön.
Akkor a vőlegény karját ragadta meg:
- Te pedig húzódj mellé s burukolj neki, mint a galamb, s mű mingyár visszajövünk.
Azzal elgázolt sebesen a többi után.
A kopac úr meg se mozdult a dombtetőn, hanem erősen figyelte a játékos sereget, majd elévette kicsi zsebkönyvét s ott egy tiszta oldalra ezt írta felül: „Novella-téma a székely életből.”
A bokrok tövén már fürgén dolgozott a gyermeki sereg. Egyrészük tördelte az ágat, kettő karót kerített a kaliba-házba, mások megint füvet téptek házfedélnek s puha pádimentumnak.
Egyszer megállott az egyik s a bokrok közül a domb felé lesve vihogni kezdett:
- Né, Gyalló úr rajzol!
- A nem rajzol te, hanem ír!
Orbán kicsi Dénkó buzgón serkentette őket:
- Dolgozzatok, mert tű nem vagytok urak.
Később találós kérdést vetett fel az egyik:
- Mi az, hogy dombon ül s osztán sárga héja van?
- Az éppen tök! – szólott, aki mellette volt.
- Igen, de ír es! – tette hozzá a másik.
- Az akkor Gyalló úr.
Ismét később ezt a kérdést tette fel az előbbi:
- Hát a mi, hogy gyalog indul, pedig ló van előtte?
Sokáig kerülgették kicsi eszükkel a kérdést, míg nagyot nevetett végül az egyik:
- Gyalló úr éppen.
Zajongtak és repdestek a jóízű dolgon, mint a verebek a kiterített búzán. S a nagy bölcsködésben azon vették észre magukat egyszer, hogy készen áll a kaliba-ház.
Orbán kicsi Dénkó vizsgálódva megkerülgette, aztán buksi fejével rábólintotta a végszót:
- Emmá ház!
Merthogy kész volt a ház, Dénkó visszafelé tartott sebes mozgással, s nagyokat szökött mindegyre, mint a sáska. A többiek is szaporán ugrándoztak utána, s közben taszigálták belé egymást a fűbe, s olyan hangokat adtak, hogy nyekkenő seregnek lehetett volna nevezni őket.
- Ide, népség! – parancsolta a vezér, és újból maga elé tömörítette őket. Akkor vette észre, hogy a menyasszony s a vőlegény még javában kuksol a fűben.
- Hé, haggyatok a lakodalom utánra is valamit! – kiáltott feléjük s odarendelte azokat is. Erre a megmaradt két leánykát kinevezte örömanyíának, két legénykét örömapának, egyet szószólónak, majd felhívást tett, hogy ki vállaljaa papi tisztséget?
Nem jelentkezett senki.
Végre az egyik a domb felé hunyorított.
- Gyalló úrt híjjuk meg papnak… – mondta.
Nagy zúdulás támadt:
- Hogyne!
- Mert éppen talál is a medve a kakasülőre!
- Nem roncsuk el a napot!
Dénkó rázni kezdte a kezét, hogy csend legyen.
- Akkor vállalom én – szólott.
- Püspök nem lennél-e? – kottyant bele a kékszemű cingár.
A vezér megsértődött erre.
- Akkor fújjátok fel az egészet! – mondta.
Nagy lárma támadt s bomlás. Mind a kékszeműre mentek s mind beszélni kezdtek:
- Ne tudj többet másnál!
- Kivetünk a játékból, ha nem nyughacc!
Egy ideig így gyűléseztek, aztán közakarattal Orbán kicsi Dénkót kikiáltották papnak. S hogy mindez lezajlott, csendre állottak újra, hogy mehessen a játék.
Gyalló úr szorgosan jegyzett ezalatt a dombtetőn. Az ellesett mondások mellé ilyen szavakat vetett: „egység”, „népfegyelem”, „rendbontó kidobva”, „mesés báj ömlik a mezőre”, „a humort aláhúzni”, „a mesét kerekre”, „ tanulságot a végire”.
S mintha tudta volna ezt a kicsi Dénkó, s mintha most is diktálni akart volna neki, szétterjesztett karokkal így fohászkodott nagy hangon a mezben:
- Dóminusz bóbiszkum!
Utána karjait leeresztette és intett, hogy járuljon elébe a fiatal pár. Azok oda is mentek, nagy komolyan lehajtották a fejüket és térdre ereszkedtek a „pap” előtt, aki dünnyögött percekig valamit nekik majd futkosó vonalakat rajzolt felettük, aztán felállította őket s így szólt:
- Tudja meg a főd népe, hogy jóban-rosszaban, esőben-sárban immár essze vagytok kötve. Értitek-é?
- Ércsük.
- No, akkor menjetek békességgel s lepjétek bé a földet – mondta végezetül Dénkó olyan komolyan és méltóságos képpel, mintha egy világot teremtett volna.
De már senki sem figyelt reá, hanem megbódultak és körülvették az új párt, s valamelyik nagyot kiáltott mingyárt:
- Dínom-dánom, lakodalom!
Ketten-hárman táncolni is kezdtek, de a nagy fűben összeakadt a lábuk s felbuktak, mint a csutak.
Orbán kicsi Dénkó forogva kiáltotta:
- Örömanyák, hol vattok?
Amikor azok jelentkeztek, így parancsolt reájok:
- Szerepöt vinni! Itt az ideje, nem lássátok?
Erre a két leányka járni kezdett kereken s hajlongott s kiáltotta ég felé szaladó hegyes hangon:
- Ételhez s italhoz hozzálátni, tisztelt vendégkoszorú!
S amint így körbejártak, egyikhez is, másokhoz is kínáló szavakat intéztek:
- Egyék, komám!
- Igyék, sógor!
- Ó, használjon, plébános úr, no!
- Maga es, Ferencbá, ne szégyellje magát.
S a víg örömben, mintha csoda történt volna, kenyér- és kalácsmaradékot teremtettek a zsebek, és kicsi orvosságos üvegek bújtak elő, amelyekben mind bor s pálinka, s ki tudja, honnan.
Mohón majszoltak, mintha sohasem ettek volna. S kicsi üvegeket vertek egymáshoz s köszöntötték el a kortyot:
- Adjon Isten megélhetést az új párnak!
- Eléhaladást s békességet!
- S nyugodalmas vénséget!
Így folytatták valami félóráig a lakodalmat. Akkor elkiáltotta magát Orbán kicsi Dénkó:
- Viszik az ifiasszonyt.
Erre kiállott a szószóló s így búcsúztatta habarva, az apai háztól:
Sírjál szép menyasszony;
Könnyeid follyanak,
Virágaid maradjanak,
Fegyverek ropogjanak!
És úgy elvégezte hirtelen, mintha leesett volna valahonnan. S akkor megindultak a kaliba-ház felé, szökdöstek és akkora zajt vertek örömükben, mintha háromannyian lettek volna, mint ahányan voltak. Az új párt az élén vitték a menetnek, s mindegyre rikótották elől hától:
Ij-ju-ju!
Megdöglött a suta juh.
Ij-ju-ju!
Nem kell néki több sarju!
Így lakodalmaztak végig a réten s ahogy megközelítették volna, hát mint a villanás, egy nyúl s egy nyúlfiú ugrott ki onnan.
- Né!
- Hó!
S utána mind, s neki a dombnak!
- Buff!
Gyalló úr lövést tett arcájuk előtt. Odamentek, s hát maghalt a nyúlfiú. Rosszul esett a gyermekeknek, mert örvendezni s játszani szerettek volna vele.
- Maga mért lőtte meg azt a nyúlfiat? – kérdezte Orbán kicsi Dénkó.
- Azért, mert futott – mondta az úr.
Összesúgtak a legénykék. Voltak legalább tizenötön. Szmök kigyúlt, arcájukra a vakmerőség kiállott, mint a vércse.
A puska a földön feküdt, gazdája a nyúlfiat nézetette.
Dénkó odalehelt a társának valamit, s erre, mint egy riadóra, megpattant az erők húrja végig.
- Levesszük a lábáról!
Gyalló úr megérzett valamit. Oldalt a fiúkra sunyított, de ebben a pillantásban elkiáltotta magát a vezér:
- Rea, héi!
S mint a medve, kit darázs sereg megriaszt, félrelökött hármat a kopac úr s kiugrott közülük, s puska nélkül, s nyúl nélkül sebesen vágni kezdte a virágos fűben az utat.
- Fogd meg!
S futottak valami száz lépést utána, de aztán megtértek s körülvették a halott nyúlfiat, majd a puskára gyűltek valahányan.
- Fojtsuk meg földdel! – mondta a vezér.
S örökhullámokat verve bétömték a halál csövét fekete földdel. És rázendítettek egy énekre. S ezt az éneket, mint az Ember új riadóját, úgy zengették a gyermeki tüzes nyelvek, végig a mezőn.