György Ferenc: Emlékezés egy börtönre

Csönd. Hideg hajnal. Fejem lehajtom
hűs rácsára bús cellám falának.
A szél kocog be rám az ajtón,
Dúdol dalt álomhajtón..
Sóhajaim de messze járnak:
Május 1. És künn fehér világ. A hó esik…
Holnap bitó. És vége. Élni úgysem édes itt…
Arasznyi, mit látok, előttem a tér.
És minden, minden dermedt, hófehér…
A friss, piros szájak már kékre váltak tán…
Almavirág nem rózsállik a fán…
És holt ököl szorít tört zászlónyelet…
És elveszett a Május… Elveszett…

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _
Könnyes csókom éri halovány halántékán
Az éretten ezüstre vált haját.
Más semmi, semmi nem maradt nekem,
Hogy kinyitották a tömlöcajtót
És visszaadták az anyámat,
Azon a fehér májusreggelen…

1919. május 1. Román fogságban. A hó esik.