Recsenyédi Fekete Miklós: Füstkarikák (A negyedik)

Már pipaszó mellett tüzelget éjjel
az almáskertek őre,
titkon hinti, hinti
a lomb-erdőre aranyát az ősz,
                       hajnalra a Nagy-Kevély is
                       pipára gyújtott,
s én attól félek,
többé felém se jössz.
                       Pedig emlékezned kell reám,
                       tudom,
                       ahogy emlékszik az anyaföld
                       a beléhasító, fényes ekére,
ahogy a szántó-vető meleg kezére
emlékezhet az érett kalász,
és élek, élek, hittel remélve,
hogy titokban mindig hazavársz.
                       Ne várj.
                       Nincsenek csodák.
                       Nem jöhetek,
                       de így is veled vagyok:
mint fagytól perzselt száraz ág
a tavalyi lombra, úgy emlékszem reád…
                       Ha rám találsz,
                       leheleted majd tisztára mossa
                       lelkemen ezt a jégvirágoktól-szép ablakot.