Bodor Aladár: Bölcsőtől a sírig

Embertől, társtól távol, a pusztán,
Bár senki se hallja, senki se látja,
Megfakad, mint az árva tücsökszó
A szegény legény dala-furulyája.
Mint a megvágott ujjnak vércsöppje,
Gyöngyözik tisztán, pirosan, búsan,
Ahogy a szív a seb piros ajkán
Fölküldi magából meleg ritmusban.

Pásztortüzeknél s fénytelen éjben
Kunyhókba, erdő- s nádas-homályba,
Vagy suba alatt dudorászva-rejtve
Vérzett, szólt mindig népünk nótája.
Mert mindig volt itt seb, aki fakadjon,
Vérző, sajgó szív, aki csorduljon,
S hajtott a vérünk pezsdülve-apadva,
Hajtott nótázni csengős-halkulón.

Szívünkből csorgó meleg, piros vér,
Zengő finom vér bennünk a nóta,
Fény a szemünkben, tűz a csókunkban,
Szárny a lelkünkön, ég felé bontva.
Tanított rá a Tisza–Duna-partunk
Hullámverése apadva-dagadva,
Búzánk ringása, lovunk sörénye,
Lányok ringása, anyánk siralma.

Ez a mi nótánk altatott-keltett
Szegény bölcsőnkben, anyánk ölében,
Ez a mi nótánk kísért játékba
Fűzfalovunkon drága vidéken,
Vele szálltuk be szülőföldünket
Kis fiúk-lányok összefogózva,
Hegyet és völgyet, kis patakunkat,
Ő volt az első barátság csókja.

Ő sírt az első szerelmes búnkban,
Ő kapatott az első borunkra,
Ő ríkatott a cigány vonóján
Az Ő nótáján el-elborulva.
Kísért a marsban, tüzelt a harcban,
Szent haragunkat égig lobogta,
Ő volt a kardunk villámló éle,
Egünk villáma: a magyar nóta!

Őt tanítgatjuk kis gyermekünknek
Ráhajolva a ringó bölcsőre,
Őt csókoljuk a kis magyar szájra,
Hogy a nótánkat tovább örökölje.
Ő kísér majd el végső utunkra,
Mikor ajkunkat a halál befogta,
Akkor is fönn zeng, a sírunk fölött is,
Sírunkon is átlép a magyar nóta.

Meg ne halkuljon soha az ajka,
Meg ne lankadjon soha a szárnya,
Örökké szállva Tisza–Duna partját
Mint ősök lelke mindegyre járja,
Mint szent öröktűz, élesztve s égve.
Ahogy velünk száll évezredek óta:
Boldog jövőnkre szárnyaljon örökre
A magyar nóta! A magyar nóta!