Móra Ferenc: Önarckép
negyvenedik születésnapra
Szája mogorva, szeme csacska,
Önnön súlyától fáradtacska,
Szívében gyermek ősz uracska, –
Ma vitte el nyarát a macska.
Ma vittel el nyarát, ha nyár volt,
Hogy napja csak sötétbe lángolt
S míg kútvízen tartá a jámbort,
Csak álma szűre néki lángbort.
De ám az bor volt, nem kevert,
Nemes vesszőről szüretelt
S ha bódulatban kedve telt,
Mindig lelt színig telt kehelyt.
Álomkristályból palotát faragott,
Álomsarlóval rózsát aratott,
Álomparipákból tartott fogatot, –
Hát persze hoppon is maradott.
Most már csak gyalogost meneget,
Mint ahogy illet szelíd öreget,
Míg valahol a fűzek megett
Kiméri néki a házhelyet.
Ó álmok, álmok, drága álmok,
Mi panasza lehetne rátok!
De ha ti már mind elfogyátok,
Mit érnek a való virágok!
Ó, hogy belőlük mitse venni észre,
Az emlékek subáján heverészve.
S kialudni, mint a letett szivar,
Amely lassan saját hamvába hal.
Vagy hirtelen elcsengni, mint a dal.