Endrődi Sándor: A költészethez
Sok ezer vadság, durvaság közt,
Gyengéd és hű maradt szívem.
Te védtél engem, oh költészet,
Szintoly’ gyengéden és híven.
Mint gyermek már rajongtam érted
S ott küzdtem lobogód alatt.
Nekem nem voltál soha játék,
Mindig szentnek tartottalak.
Utánad törtem az egekbe
Minden keservesen, poklon át,
Hogy szomjú lelkem fölihassa
Fényed egy röpke sugarát.
Hogy érezzelek: fölégettem
Tüzedben ifjúságomat,
Nekem nem voltál soha játék,
Mindig szentnek tartottalak.
Tudtam, hogy vannak hirdetőid,
Kik bitorolják nevedet
S palástod tiszta bársonyából
Csak álarcot készítenek;
Hogy hívság lángja csak a tűz, mit
Oltárod ormán gyújtanak, –
Nekem nem voltál soha játék,
Mindig szentnek tartottalak.
A hazugságok közt tebenned
Az igazságot láttam én,
Hittem hódító hatalmadban
És követtelek, égi lény.
Szeme ott függött glóriádon,
Te tiszta, tündöklő alak!
Nekem nem voltál soha játék,
Mindig szentnek tartottalak.
Nem jártam oly ösvény porondján,
Amit más kicégérezett:
Egész szívemet adtam néked
S daloltam, mit az érezett.
Sokszor vérig gyötörtem érted,
Hogy – mosolyogni lássalak.
Nekem nem voltál soha játék,
Mindig szentnek tartottalak.
Azt mondtad: Álmodj! álmodoztam.
Ha szóltál: Szeress! szereték.
Mint a madarat, ösztönöm vitt
Titkon, de biztosan feléd,
S ha csókod érzém: édenné lett
Előttem a zord sivatag…
Nekem nem voltál soha játék,
Mindig szentnek tartottalak.
Édes, vigasztaló ígéret!
Oh gyönyör, üdv! Maradj velem!
Ha csillagod vagyok s lehullok:
Ragyogd be örök éjjelen!
Míg fényed halk hulláma ringat:
Tovább szövöm az álmokat –
Nekem nem voltál soha játék,
Síromig szentnek tartalak.