Komjáthy Aladár: Egy rózsához

Elnézem izzó szirmaid a nyári
hanyatló kedvű nap tüzébe fontan,
testvéreid: egy egész rózsafányi,
körülölelnek virággá bomoltan.

„Mi volt a sorsod” – kérdezem, egy távol
s más életforma rabja – „kis virágom?”
Az üde fény neked másként világol
és más a méh az égő rózsafákon.

Kis arcod elborul, ha felhő szárnya
takarja el az izzó, kék csodát
feletted s mintha mosolyodra várna,
az éjszaka szerelmesen fon át.

Szép vagy, mert öntudatlan. Szörnyű kínja
a gondolatnak nem gyötör. Ha menni
szólít a nedves szél az őszi sírba,
halkan lehullsz. A „minden” néked ennyi.

Idegen világ elnézlek… s te látsz-e?
Mit ér nekem tudni, hogy rózsa vagy?
Titok maradsz s nem tudhatok meg mást se,
ember vagyok, örök hazám a fagy.

Istennel nem perelsz; virági léted
halk szender csak, a természet maga,
én érzem, mi az elmúlás, a vétek,
a kín, az őrület pokolszaga.

Béküljünk meg, virágom, messze testvér
ember voltam s szívem eléd hozom,
tán én vagyok, akit régen kerestél:
ígérd meg, hogy virulsz a síromon.