Kosztolányi Dezső: Pósa Lajos

I.

     Pósa bácsi gyakran abban a kávéházban reggelizik, amelyikben én. Mindig haragosnak látom az arcát. Haragja azonban jóságos. Ez egy apa vagy inkább egy nagyapa haragja. Ma délelőtt is szemben ülök vele, nézzük egymást közönyösen, én ismerem őt, ő pedig nem ismer engem. Tekintete átlövell hozzám, szigorúan. Mit firkálsz azon az asztalon, öcsém, te kopasz szájú? Bocsánat, Pósa bácsi, én éppen magáról írok cikket, abból az alkalomból, hogy jubileumát üli, ne tessék rám haragudni. Önt mindig meghatottan nézem. A szeme enyves barnaságában van valami titkos. Minden öreg férfi szeme hasonlít a sas sokat látott szeméhez. Szeretem bámulni, hogy reggelizik a budapesti kávéházban. Egyetlen gesztusa se sietős. Tempós tevés-vevése arról beszél, hogy az öregemberek már ráérnek mindenre, lassan elővenni a szemüvegüket, lassan kifényesíteni szarvasbőrrel, lassan föltenni az orruk nyergére, lassan letörni a kifli csücskét, lassan levágni a szivarvéget, és lassan, lassan, végtelen lassan rágyújtani. Amíg ezeket nézem, máson jár a gondolatom, és eszembe jut, hogy az ön egyénisége nekem – és sok száz és sok ezer társamnak – régóta be nem vallott komplexumom. Végre ön volt, az, akihez ötéves koromban, életemen először levelet írtam. Nem volt semmi mondanivalóm, kérdezni se akartam semmit, de szükségét éreztem, hogy önhöz forduljak. Az anyám vastag ceruzával megvonalazott egy árkus fehér papírt. Abba a vonalkalickába kellett volna beírnom ákombákom betűimet. Csakhogy a tollamra nem jött gondolat. Akkor éreztem először, milyen furcsa a levélírás internacionális szokása, az, hogy egy távol levő emberhez beszélünk, mintha egész közel lenne, és az, hogy egyáltalán írunk. Szemérmetlennek tartottam az írás őszinteségét. Az anyám az apámmal gondosan megbeszélte a levél tartalmát és szövegét, aztán diktálni kezdett. Bátorkodom – emlékszem –, ez volt az első szó. Még nem értettem, mit jelent a bátorkodom, e ma sem mondhatom le, mennyire meghatónak, fönségesnek, hősiesnek, „nagyos”-nak tartottam. Úgy hatott rám, mintha múltkor az a néhány japán jó, amelyet egy japán nyelvtanban láttam, az ismeretlenség varázsával.
     Hogy ezt ma sem felejtettem el? Éppen erről akarok beszélni. Kérem, drága Pósa bácsi, mondja vagy üzenje meg nekem Az Én Újságom szerkesztői üzenetében, miért nem felejtettem el semmit, ma huszonkilenc éves koromban, ami gyermekkoromban történt, és miért felejtem el azokat a fontos embereket, akikkel most érintkezem, azokat a döntő eseményeket, amelyek az életem útját igazgatják? Az én ivadékom, a modern nemzedék úgy hordja a gyermekemlékei, mint valami nehéz-nehéz kincset. Megvádolnak bennünket, hogy rosszak vagyunk és istentelenek, hogy nincs modorunk. De egy nemzedék se élt ily szűzen, a gyermekkora emlékei szerint. MI igenis nem tudnunk és nem akarunk felejteni. Ha valami ferde szájú, rothadt ember korrupcióra akar csábítani egy kávéházi fülkében, akkor arra gondolunk, hogy nyolcéves korunkban nem gazdag emberek akartunk lenni, de hősök. Ön talán nem ismerte a mi gyermekkorunkat. Aki folyton a gyerekeknek írt, sohasem írt a gyerekekről. A gyerekkorát ön szétosztotta – testvériesen – ezerfelé, és nem maradt semmije. Nem írt a mi fulladt nyári délutánjainkról, nem tudott arról, mennyire sokrétű és talányos volt számunkra otthon minden bútor, és mennyire borzalmas ideges magányunkban a nagy ingaóra, vagy az ablak dobogója. Csak feledtetője volt gyermekkorunknak. Elfelejtette velünk, milyen fájó kis embernek lenni, és tűrni, és némán lázadni, és korán lefeküdni; és sírdogálva elaludni, és várni arra, hogy megnőjünk. Mi, hátulgombolós kis szimbolisták, már akkor éreztük az egész életet. Fejünket a boszorkányok vérrel keverték el. Tiszta, csengő dalában, amelyben gömöri és szegedi szavak bújócskáznak, ennek nyoma sincs. Átlátszó minden dala, mint a patakvíz, és az élettől édes, mint a ropogós cseresznye. Az élet, amely a félelmes közelével elborzasztott, és olyan bonyolult volt előttünk, önnek mindig egyszerű volt. A tej csak fehér, az éj csak fekete, a fecske, az „istenfecske” villás farkú és csicsergő, s egyetlenegy fát ismer, a kedves magyar fát, az akácot. Ma a felnőttek írnak a gyermekről, saját magukról, ön azonban feláldozta magát, közénk kuporodott, és boldog hazugságokat mondott az élet szépségéről, mintha gyermekkora nem is lett volna, mintha nem is lett volna csupa gond, keserűség, árva szegénység. Gyermeknek való gyermekirodalmat írt. Nem hittünk benne, mintha a nagyokban se hittünk, fölényesen szavalgattuk a verseit, de szerettük, mint a muzsikát és az imádságot.
     Ezeket gondolom a kis szűk bádogasztalnál önről, az életéről, a költészetéről, amíg szemben ülök és várom, hogy megreggelizzék. Hörpintse föl, drága Pósa bácsi, a tejecskéjét, mert mindjárt megissza a cica. A pincér már eléje tette a madárlátta kakastejjel sütött kalácsot. Engedelmet kérek, de én csak így, a gyermekkorom frazeológiájával beszélek. Utolsó, jelenvaló emléke ön egy idilli valóságnak, amely sohase volt. Ha feláll, és belemagasodik a kávéházba a zúzmarás fejével, a havas bajuszával és szakállával, hóembernek látszik, a mesék hóemberének, aki sohase olvad el.

A Toll, 1914. május 24.

II.

     Özvegye kiadásában két kötet hátrahagyott verese jelent meg Pósa Lajosnak, a néhai gyermekköltőnek. Gyöngyösy László az életrajzát írja meg kegyeletes részletességgel. Ezeket a könyveket szívesen fogadjuk, mert alkalmasak arra, hogy múlt irodalom tisztes alakját a maga érdekében és jelentőségében mutassák be, s eloszlassák azokat a félreértéseket, melyek évek során hozzátapadtak.
     Csakis nálunk történhetett, a félműveltség sivatagán, hogy az irodalom mellé járó széplelkek föltették a kérdést: ki nagyobb költő, Pósa bácsi-e vagy Shakespeare? A nyegle összehasonlítást vigyorgás követte, a hahota pedig visszhangzott a sajtó csarnokaiban is. Azokat a versikéket, amelyeket az apró emberiségnek írt balog rímeivel, édesen együgyű csattanóival együtt, átvitték irodalmi kávéházakba, szalonokba, és ott természetesen nevetségesek voltak, mint ahogy minden játékszer nevetséges, ha felnőttek szükségleteihez és arányaihoz mérjük. A hajas baba, melyet megtesznek egy nőegylet elnöknőjének, okvetlenül furcsa látvány. Hasonlóan az ólomkatona is, melyet egy kaszárnya kapujába állítanak a faköpenyegbe, őrnek. Így – és nem több ötlettel – figurázták ki Pósa bácsi munkáit, melyek kezdettől fogva csak játékszereknek készültek, és mint játékszerek pompásak voltak. A csúfondáros, fölényeskedő irodalmárok a versikében éppen azt nem vették észre, ami igazi értéke: játékos voltát, laza összefűzését, könnyed ragasztását, szűk színskáláját, a bíráló ész ellenőrzésétől mentes csapongását és a gyermekléleknek megfelelő, villámgyors eszmetársítását.
     Ezek a versek, melyek most előttem vannak, felnőtteknek íródtak. Költőjükben semmi szenvedély sincs. Még írás közben se lepi meg az a láz, mely torzít, kímél, hangsúlyoz egy érzést. Hullámtalan lelke visszatükrözi a valóságot úgy, amint van. A galamb az ártatlanság, a fülemüle az esti erdő költészete, a „kelepelő” gólya és a „villás farkú” fecske a békét jelenti, s erről beszélnek a falu akácai és az ablakokban nyíló muskátli is. Sehol semmi idegesség vagy boszorkányosság. Élete javát városokban töltötte. Mégis, egyetlen színfolt se jelzi a várost, mintha az aszfalton bekötött szemmel járt volna. Nincs képe, mely ne egy szegény földművesnép gondolatvilágából származna.
     Szegénynek születtem,
     Szegénynek maradtam…
     Mindig csak vetettem,
     Sohasem arattam,
     Sohase arattam…
olvasom egyik versében
     Dankó Pistát, Banda Marcit, Blahánét költeményekben ünnepli. Sok dalát megzenésítették, de mindegyik mögött hallani a cigánymuzsikát. Nem tudok költőt, aki ennyire gyermeklélek maradt volna, holta napjáig. Nem gyermekes lélek, mely a gyermeklélek elfinomodása, de a szó szoros értelmében gyermeklélek. Pósa Lajos minden sorában észrevettem Pósa bácsit.
     Aki ilyen lelki alkattal született, arra volt hivatva, hogy hosszú idő múltán megteremtse a nem létező gyermekköltészetet. Rengeteg munka várt rá, mert elődei alig voltak. „A gyermekbarát” Dolinay Gyula Kis Lapja és Hasznos mulattatója meg a Kis Újság alig jöhetett számba. A kis magyarok sokáig silány szellemi táplálékon, idegen kotyvalékon nőttek föl, németből rontott, sótalan versikéken, melyek émelygősek és főképp zeneietlenek. Ezen a téren is megvoltak az élelmiszerhamisítóink. Mit tudták még akkor, hogy a magyar dajkaszavaknak is polgárjogot lehet adni? Gyöngyösy László, Pósa életírója helyes érzékkel vette észre, hogy Pósa előtt egyetlen gyermekköltőnk Petőfi Sándor, aki, ha tovább él – bizonyosan nagyot alkot itt is. Arany Lacinak írt ragyogó meséje ma is a legszellemesebb gyermekversünk. Pósa Lajos ezen a nyomon indult el, s Petőfi és Arany s a magyar népmesék szellemében – negyvenévi késedelemmel – újrateremtette a gyermekköltészetet, 1889-ben, mikor Az Én Újságomat megindította. Vérmérsékleténél fogva szívesen látták a kicsinyek. Mert ne higgyék, hogy a gyermekszobák ajtajai oly könnyen kinyílnak minden verselőnek, és azt se gondolják, hogy gyermekköltőnek lenni hiány, nem többlet. A gyermekek gyűlölik a fölényt. De azt még jobban gyűlölik, aki közéjük kuporodik, gügyögve, selypegve próbál hozzájuk közeledni, s annyira buzgó, hogy az egyszerűséget a bárgyúságig túlozza. A kis olvasók hamar átlátnak a szitán, és ajtót mutatnak nekik. Annyira nem szívelik ezeket a szépelgőket, mint a parasztok a pesti „népies” játékokat vagy a raccsoló képviselőjelölteket, kik „akkurátusan” akarnak beszélni. Pósa Lajos nem eshetett ebbe a hibába, mert lelke lelkéből komolyan vette a gyermekszobát, és áhítat fogta el, valahányszor kilincsére tette kezét. Írása, melynek hasonmását válogatott költeményei előtt látom, arról tanúskodik, hogy vonásai egy gyermekéi, rajzos és hasas betűi, egyenes sorai mintha sorvezetővel íródtak volna. És a csöndes bácsi nem zavarta a kis emberek társaságát. Közéjük telepedett, kezébe vehette a labdát, még a hintalóra is felülhetett. Itt igazán otthon volt. „Gesichtesentrée”-ja volt a gyermekszobába.
     Ellen Key írta: „A XX. század a gyermek százada.” Valóban, e század első éveiben világszerte ünnepelni kezdték a gyermeket, költők örökítették meg szenvedő és rejtélyes arcát, tudósok figyeltek bimbózó lelkére, társadalmi mozgalmak indultak, hogy megmentsék a jövendőnek, és egészségessé, boldoggá tegyék. Ebben sok gyakorlati cél volt, de sok titokzatos vágy is. A gyermek jelkép lett. Ő volt az érzés, az ösztön és a sugallat, aki kívül áll az osztályharcok porondján és az ész meddő töprengésén. Az a nemzedék, mely átesett a „gőzről és villanyról” elkeresztelt XIX. század nagyralátó bizakodásán és keserves csalódásán, a tapasztalati tudományok és kísérleti lélektanok csődjén, közvetlen érzésbeli kielégülést akart, és vallásos áhítattal övezte a leendő Embert. Korunknak legnagyobb költői oly öntudatosan éreztek, mint a gyermekek, és legszebb költeményeik hasonlítottak a dajkaversek csilingeléséhez. Bölcselőink pedig kikapcsolva az ismeretelmélet kételyeit, sugalmas megismerésre töretek a „megérzés” által. A gyermekbe tehát sok mindent beleláttunk” Ő volt az Ember kezdete, majdnem mintaképe is.
     Vajon ismerte-e költőnk ezt a gyermeket, a mélységek hordozóját? Alig hiszem. Ha egyszer igazán beletekint lelkébe, akkor elsápad, és a gyermeklélek költőjévé lesz, nem a gyermekek költőjévé. A gyermeket ismerni annyi, mint az embert ismerni, a benne lakozó daimónnal együtt. A gyermek nem idilli és nem mennyei. Aminthogy a nagy ember sem az. Tetőtől talpig ember ő, kicsiny kiadásban, az ember pedig lobbanékony portéka. Idegélete, vágyai, hajlamai, rigolyái ugyanazok. Hogy neve elé odabiggyesztjük a kis jelzőt, csak annyi, mintha kis oroszlánról beszélünk. Behatolni a mélységeibe pedig talán még nehezebb, mint a felnőttéibe. A gyermekorvos mestersége is fáradságosabb. Pósa Lajosnak az volt a szerencséje, hogy nem látta ezt a problémát, de tudta, ösztönösen, mi kell az ő kis közönségének. Úgy ismerte őt, mint a játékok elmés, leleményes fabrikálója apró-cseprő vevőit.
     Ha így nézem költészetét, akkor kijelenthetem, hogy nincs benne mesterkéltség. Csak annyit vesz föl a világból, amennyit egy gyermek is befogad. Az, hogy az íróban nincs szenvedély, kellemes játszótárssá teszi. Érzelmes, anélkül hogy érzelgős lenne. A gyermek még csak átsuhanó érzéseket szeret, melyek nem vájtak maguknak medret. Nem akar tanítani és erkölcsi leckéket mondani, mézes csészében beadni a keserű orvosságot. Szerencsére, mert a páciens akkor a mézes csészét is visszatolja ajkaitól, orvossággal együtt. Ezenkívül mindig kézzelfogható, megmarkolható, csupa valóság, nem elvont fogalom. A kicsinyek félig-meddig pogányok, csak kutyában, macskában, szőlőben, dióban, kalácsban és cukorban hisznek. Pósa Lajos józan magyarsága egy csapásra átnemesítette gyermekköltészetünket: virágokat, gyümölcsöket, csengőt, órát, nyuszit és katicabogarat úgy állít elénk, ahogy a magyar paraszt látja évszázadok óta. Felnőtteknek írott, úgynevezett „hazafias” veseiben sok programot és szántszándékost lelek, lehangol politikai mellékíze. Itt azonban igazán magyar, mert nem a mi-ben, hanem a hogyan-ban rejlik magyarsága, nemzeti volta. Érdekes, hogy ezekben a verseiben szabadsága és eredetisége is nagyobb, mintha a gyermekszobában otthonosabban, bátrabban mozogna, merészebb kapcsolást, fürgébb szökellést, zeneibb csengést enged meg magának, igazán költővé válik még a felnőttek szemében is. Első versek, melyeket olvastam, hatéves koromban, mikor nem ismertem sem Petőfit, sem Aranyt. Egy decemberi délelőtt apám hazahozta Az Én Újságomat. Abból silabizáltam ki ezeket a sorokat:
     Hahó! Hajó!
     Esik a hó.
     Itt a tél hidege,
     Fázik a cinege.
     Varjú károg a fatetőn,
     Farkas ordít künn a mezőn…
Mai napig ez jelenti számomra a telet, minthogy annak idején – mint annyi százezer magyar kisgyermek – ebbe a kezdetleges keretbe raktam be zúzmarás érzésemet, a fehérségen való végtelen és szűz ámulatom. Évekkel ezelőtt pedig, mikor kisfiam torokgyíkban feküdt, és minden játékot ellökött magától, lázában szívesen dúdolgatta a Pósa-verseket, melyeket egy olvasásra megtanult:
     Aranykertben aranyfa,
     Aranybölcső alatta,
     Aranymókus szundikál,
     Aranycsengő muzsikál.
     Álmodj szépet, álmodj jót,
     Aranydiót, mogyorót…
Ez az aranymuzsika akkor engem is gyógyítgatott.
     Mindezt azért említem, hogy megérzékítsem, milyen mélyen van beágyazva idegéletünkbe ez a gyermekköltő. Kiskoromban bírálat nélkül olvastam őt, és meg voltam győződve, hogy nála nagyobb poéta nincs. Most a hatodfél éves fiam kér, hogy gyönyörűt írjak Pósa bácsiról. Mert „bácsi” marad, örökétig. Ez a díszítő jelzője. Csak a lexikonok ismernek Pósa Lajost. A gyerekek, akik konzervatívak, bácsinak ismerik, harmincöt éves korukban is.
     Lehet tehát, hogy elfogult vagyok vele szemben. De azt kérdezem, hogy ez a nemzedékeken át tartó befolyásoltság nem maga a hírnév-e, mely „ércnél maradandóbb”? És nem ilyen boldog és megújuló elfogultságok láncolatából áll-e az is, melyet halhatatlanságnak neveznek?

Új Magyar Szemle, 1920. július