Palágyi Lajos költő, tanár

PalágyilajosAz 1866.február 23. emancipációról szól törvény nyomán, „ugyanannyi jogot a honpolgároknak nyelv- és valláskülönbség nélkül” – amelyet Deák Ferenc a „a haza bölcse” avagy a „a nemzet prókátora” is nagyban támogatott – páratlan lehetőségeket, új dimenziókat nyitott a hazai izraelita származású lakosságnak. Nemcsak az ipar, a kereskedelem vagy a földbérletek tekintetében, hanem egyre-másra bukkantak elő zsidó származású értelmiségiek is a kultúra területén, akiket gyakran aztán forradalmi, gyakran felforgatónak tartott eszmeiség jellemzett. Az irodalmárok között tűnt ki a vallásos zsidó családból származó Palágyi Lajos (Silberstein Lázár), aki testvérbátyja segítségével küzdötte ki magát ifjúságának nélkülözéseiből. A délvidéki Bács-Bodrog vármegyei Óbecsén született 1866. április 15-én, ahol atyja, Silberstein Mór tanító(ki bölcselettel és irodalommal is foglalkozott és számos pedagógiai cikket írt), édesanyja Seelenfreund Rozália. Innen, amikor Palágyi ötéves volt, apja Temesvárra került tanítónak, majd Abauj-Szepsibe, innét Kassára, a fővárosba majd Szikszóra, végül 1878-ban állandóan Budapestre; így Palágyi gyermekévei vándorlások és nyomorúságok közt teltek el. A fővárosban önerejéből sajátította el szinte minden ismeretét, mert iskolába keveset járt; mert hozzátartozóinak annyi pénzük sem volt, hogy iskoláztathatták volna, egyetlen tanítója a filozófus és fizikus gimnáziumi tanár Palágyi Menyhért, aki a bátyja volt. Egész gyermekkorában betegeskedett és azért első versei is már az élet sötét oldalait mutatják be. A fővárosban szinte elhagyatva, pajtások nélkül, mondhatni az utcán nőtt fel. Az ínséges, nélkülözésekkel teli fiatalkori évtized mély nyomokat hagyott benne, hisz egy méltatás szerint „élete nyomorral kezdődött, nyomorral végződött. Ami közötte volt, az is örökös küzdelem a szerény kenyérért, hiszen társadalmi „karrierjének” csúcsa a tanítóképzői tanárság. Régi bölcselet, hogy „quem dii odere – paedagogum fecere”, vagyis, akit az istenek gyűlölnek, abból pedagógust csinálnak. Palágyi Lajos pedig még költészetének jó részében is pedagógus, egyetlen reménye, aki a nép nevelője és oktatója akart lenni, aki tizenhárom éves korában kezdett verseket írni. A szerkesztők az 1880-as években már szívesen közölték verseit, bejutott Vajda János kávéházi asztaltársaságába, több szegény költőtársával együtt ínséges bohéméletet élt. A pesti utca költőjének tartotta magát, elkeseredve küzdött a társadalom szerinte konzervatív, maradi gondolkodása ellen. Életútja sok mindenben hasonlít a kortárs Kiss(Klein) József, szintén zsidó származású költőére. Halála óta „szalonképtelensége” miatt nem sokat beszéltek róla, még a szovjet megszállás évtizedeiben sem. A legkönnyebb módon bántak el vele, ilyen vagy olyan indokkal, de egyszerűen elfeledték, sem a második nagy világégés végéig, sem napjainkig. Nem rehabilitálták, „mert nem is lehetett”…

Vörösmartynak

„A sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körül
S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl..."
... Tévedsz, költő.
Hiéna-had
Csak lakomára gyűl.

1924

Mint fentebb olvasható, már 1879-ben kezdett el a lapoknak verseket küldözgetni. Az első lap, melyben neve alatt vers jelent meg, a „Magyar Népbarát”volt, Ábrányi Emil lapja. A Vasárnapi Ujságnak küldte el ezután és váratlanul összes írott verseit; Szász Károlynak[http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/12900-szasz-karoly-szemerjei-legifjabb-kolto-iro-irodalomtortenesz-politikus], a lap szerkesztőjének buzdító levele bátorította s utána sűrűn jelentek meg versei a Vasárnapi Ujságban; majd a Magyarország és a Nagyvilág, később az Ország-Világ hozták költeményeit; ezen utóbbi lap szerkesztője magához vette munkatársnak, ahol két évig dolgozott, miközben több szépirodalmi lapnak is írt. Ezen állását is elveszítve, nevelőnek ment vidékre; de csak két hónapig bírta ki a falusi magányt, visszavágyott a fővárosba; itt tengődött, küszködött egy darabig, de nem kapcsolódik a Kiss József szerkesztette A Hét akkori modemjeihez sem. Ekkor még haladóbbak annál a nagyvárosi polgári irodalomnál is, amely A Hét körében veszi fel a küzdelmet a provincializmus ellen. Palágyi érezte, hogy nemzedékével igazságtalanság történt, hogy társaiknak, Vajdának, Reviczkynek, Komjáthynak – s ezeknek még inkább, mint neki – sokáig homály és meg-nem-értés jutott csak osztályrészül; csak azt nem ismerte fel, hogy mostoha sorsukért nem annyira egyes írók – mint ők hitték: Arany és Gyulai – felelősek, hanem inkább a kor és berendezése, s így tragikus félig-kibontakozásuk s félig-elismertetésük okát költészetükben már magukkal hozták.

Hát mindig rabláncz legyen rajtam!
Hát soh'se nyíljon dalra ajkam!
Szabaddá többé ne legyek!
Mit ér nekem egy perez reménye,
Ha oda kell adnom cserébe
Én örök üdvösségemet!?

/Bibliai emlékek, részlet/

A még ki sem hordott új költészet megszületését semmilyen költő – a legnagyobb sem – siettethette. Közel állnak elvben a marxi eszmékhez, sőt Palágyi Lajos kifejezetten szocialistának vallja magát, és verseinek jó része a Népszavában jelenik meg. A szociáldemokraták is úgy tartják nyilván, mint a végre megszólaló első magyar szocialista költőt, a „proletariátus énekesét”. Legkeményebb, sőt legnyersebb költeménye, „A marha” lázító tiltakozás a katonai sorozások ellen. Első két verseskötete, ha nem is következetesen, de összhatásában harcos szocialista költőnek mutatja.

Soroznak. Fiatal legények
Egymásután belépnek sorba,
Bent várja néhány strázsamester,
Katonaorvos, vén óbester.
Hiúz-szemű, puffadt, mogorva.
S le kell vetkőzni meztelenre,
Akarva, nem-akarva.
Ímé, a vágóhídra most lép
A marha, a marha.

/A marha, részlet/

 

De már az ezernyolcszázkilencvenes években bekövetkezik a költői törés. Ennek alighanem a legfőbb oka Palágyi Menyhért végzetes hatása öccsére. Amíg a haladó kritikus maga sem idegenkedik a szocializmustól, addig Palágyi Lajos lelkesen azonosul a szocialistákkal, hanem amikor az egyre tekintélyesebb filozófiaprofesszor bátyja Menyhért, nemhogy a marxizmussal, de még Hegel eszméivel is szembefordul, öccse, aki mesterének tudja híres tudóssá emelkedő testvérét, megtorpan. A nyomor iránti mélységes részvét, a küzdelem az elnyomottak felszabadításáért, és a végzetes hatású fivér egyre következetesebb szocializmusellenessége a költőben komor, szatirikusságában is sivár reménytelenségbe torkollik. Már nem hisz az emberiség felszabadításában társadalmi cselekvés útján.

 

Két darab ólom
Parittya ciklusból

Szól egy ólom-darab: „Betűvé gyúrnak,
Hadd vessek könyvbe eszmét, szépet, újat.”
De szól a másik: „Golyó lesz belőlem,
Az eszme hősét hogy majd szíven lőjem.”

 

Palágyi nem az uralkodó osztály tagjának sajgó lelkiismeretével, nem is csak pusztán elvi alapon, hanem saját élményei alapján bírál, s az átélt nyomorúság hatása alatt a szocializmus küszöbéig is eljut. Erkölcsi idealizmussal telten lép az életbe, de mindenütt azt tapasztalja, hogy a világ bűnnel van tele. Mégis, mert azokat kell szolgálnia, akiket gyűlöl, lelkébe a javítási szándék és az önvád pátosza fészkeli be magát; állandó problémája, hogy harcoljon-e vagy alkudjon-e meg, mint mások. Bár egyre inkább kételkedik, egyelőre azonban nem tud lemondani a harcról.

Mi a baj?
Magyar állapotok ciklusból

Sír szíved, hogy e honban
Sok elv van forgalomban.
Más a baj. Nincs rá mentség:
Sok itt az elvtelenség.

 

Palágyit nem is érdekli más, csak az, amit ő ír, vagy amit róla írnak. Negyvenéves írói rnúlt nem tesz immúnissá a jó, vagy rossz kritikával szemben. Dacára az írói érzékenységnek, Palágyi Lajos sohasem tett engedményeket a mindig áhított siker kedvéért. „Szocialistából vált letisztulttá, majd klasszikus és nemzeti irányú volt akkor, mikor a klasszikus ízlés halványodni és a nemzeti érzés kopni kezdett. Klasszikus és nemzeti alapon állt, mikor — micsoda elégtétel! — korszaka kezdi követni őt. Leglázítóbb és legnyersebb versei megjelennek „A deres” című kis könyvében , mely, mint egy summája az író életének. Palágyi összeszámlálja szinte számlálhatatlan sebeit, az ütéseket, melyeket kapott, az élet javait, melyekkel az élet adósa maradt. Az élet egyenlege, mint mindig, a költő kárára üt ki, s mint mindig, mégis a költő az, aki mély filozófiájával, humorával, fölényes bölcsességével győztes marad”, írta a kötet egyik méltatója.

Méltó-e
A deres ciklusból

Teremteni egy törpe embert
És sok kórsággal elgyötörni,
Kínozni halál-félelemmel,
Gondok súlyával összetörni,
S végül levágni – méltó-e ez
A Föld hatalmas istenéhez?

 

A pedagógia, amely hite – illetve vágya – alighanem itt kell keresni költői törésének másik okát. Tanítani akart, és végre viszonylagos gondatlanságban élni, írni, gondolkozni. A nyilvántartott szocialista pedig műveltségének és képességeinek megfelelő tanári állást nem kaphatott az amúgy is repedező Monarchiában. A megtért bárányt azonban befogadják az akolba. Megkapta mégis a kinevezést, méghozzá oda, ahová kívánkozott: tanítóképzőbe, hogy nevelje azokat, akik szétszéledve az országban, az egész népnek továbbadják, amit tőle hallottak. Előbb a sárospataki, majd 1901-től kezdve a budapesti tanítóképző tanára lesz. Polgári mértékkel mért jólétet ugyan ez sem ad, de az eddigi nyomorúság után mégis gondtalan életet. Költészete azonban egyre kesernyésebb.

 

Kivándorlás
Magyar állapotok ciklusból

Kivándorol sok szegény ember innen
S lám pénzét mégis haza küldi mind.
De jaj, hány úr nem vándorol ki innen
És csak a pénzét költi odakint.

A Magyar Szemle, 1906. július 19-i számában Kosztolányi Dezső így összegzett: Palágyi Lajos, ki alig húszéves költői pályáján nyolc verskötetet adott ki, most kibocsátotta költeményeinek újabb sorozatát, a kilencedik kötetet. Ez a szokatlanul nagy termelés nem valami külsőség, hanem az ő lelki vívódásainak és kétkedéseinek szükségszerű eredménye, s ha őt érdemlegesen meg akarjuk bírálni, nem szabad figyelmen kívül hagyni ezt sem. Az önmagukkal tisztában nem levő, magukat kereső tehetségek mindig túlzásokba esnek, s vagy nagyon keveset írnak, vagy nagyon is sokat. Az előbbiek kevés alkotásukat hosszú lelki küzdelmek árán hozzák létre, az utóbbiak meg éppen az írás által keresik az igazi utat. Palágyi ez utóbbiak közé tartozik. Egész költői pályája nem egyéb, mint a maga stílusának makacs, küzdelmes keresése. Megpróbált minden hangot, minden bölcseleti és politikai iskolán átment, volt optimista és pesszimista, szocialista és hazafi, csak azért, hogy a saját énjének költői kifejezést tudjon adni. Ez a szüntelen küzdés és keresés, a jónak e szívós akarása legfőbb érdeme, de ebből származnak legnagyobb hibái is.
Palágyi e kötetben sem elégszik meg a sablonokkal, hanem gondolatait európai modorban, eredetien igyekszik kifejezni, s egyébképpen megveti a külföld másolóit és a hazai „melódiás” lantosokat, kik évente csak egy szentimentális Heine-utánzatot izzadnak ki. Nagyon természetes, hogy ez a törekvése sem minden árnyoldal nélkül való. A gondolat túlsúlyra emelkedése gyakran tönkretesz nála minden poézist. Józan, nem mondjuk, prózai hidegség vonul át az egész köteten. Legpompásabb költeményei a nyelv szárazsága miatt érdes és csikorgó prózává válnak. Találunk például ilyen zeneietlen és pongyola versszakokat:

Meghalt. – A végső harcon
Irén már átesett.
De még a sápadt arcon
Mennyei üdv lebeg.

Ezzel szemben nem szabad említetlenül hagynunk, hogy a kötetben vannak igazán szép költemények is (Az elátkozott völgy, Az én koszorúm, Éjjel a hajón), melyekből Palágyinak legelőkelőbb kvalitásait ismerhetjük meg, sőt az Ezt a
lantot… kezdetűben egészen új és modern hangok zendülnek fel. A többire nézve áll az, amit föntebb mondottunk. Palágyi a múlt s a jelen között folytonos ingadozásban nem tudja megütni a kellő hangot, szüntelen tétovázásában nem
találja meg enmagát, a saját stílusát. Maga is tudja, hogy kiesett az élet sodrából, s vágyva vágyik valami új hang és új szín után (Az ifjú költőkhöz), érzi, hogy ma már másképpen kell beszélni, másképpen kell a hazát szeretni. A versei közt újszerű, megragadó, modern darabokra ritkán akadunk, ellaposodó szakokkal, régimódi, rozsdás hazafisággal bezománcozott, vezércikkstílű versekkel azonban gyakran találkozunk, sőt még ilyfajta forgalomból teljesen kiment szavakat is használ, mint „hon” és „ozt”.
Mindez egy érdekes lelki harcból keletkezett, a jó ízlésű olvasót ép esztétikai érzékét azonban módfelett bántja, valamint végtelenül zavarólag hat a költő folytonos stílustalansága, ide-oda kapkodása, lelki odisszeája. Palágyi Lajos bizonyára önérzettel tekint vissza erre a bolyongásos küzdelemre, melynek mozzanatai a fejlődésnek talán egy-egy érdekes és értékes fázisát jelentik reá nézve – az irodalomra nézve azonban nem.

 

Költőtárshoz

T e is vetettél, mig ifjú valál,
Hogy legyen majdan boldog aratásod,
D e most m időn aratnod kellene,
Magot nem termett szám odra kalászod.

M unkádat jól hiába végezed,
A z ég áldása téged nem kisére,
Nehéz gond ül nyomasztón lelkeden,
Hogy kenyeret hol szerzesz majd a télre. . . .

De, költő, űzd el ezt a gyáva bút,
Igaztalan vád ne gyalázza istent,
Nézd, hány testvéred bolyg koldus gyanánt
És sorsát mégis bizva tűri itt lent.

Nem földi mag volt, mit te elvetél,
Nem is terem het itt a te kalászod,
Ki szebb világnak magját ültetéd,
Egy szebb világban lészen aratásod.

 

Tudja, hogy a szocialisták árulónak tartják, a polgároknak pedig gyanúsan vörös, szocialista érzelmű. Megalkuvásáért önvád gyötri, magamagának és mindenkinek akarja bizonyítani, hogy nem hisz a szocializmus megvalósíthatóságában. Magányos úton című verseskönyvében vállalja a sehová nem tartozást, a pesszimizmust. Az átélt emberi nyomorúság egyetlen vigaszának a „végtelenhez” felemelkedő lelki élményeket hirdeti. Ez a magatartás ugyan némiképpen Komjáthy metafizikai szárnyalásának folytatása, de a XX. században már – a költő jóakaratától függetlenül – egyre jobboldalibb, konzervatív töltése van. Még megszólal olykor vádló antikapitalizmusa (Robbanás a gyárban), egyik legjobb költeményét – a Mesevárat – egy az övéivel szembeforduló ember lelkifurdalásáról írja. De költészetének egészéből az világlik ki, hogy már nem hisz az emberi társadalom szakadatlan jobbá válásában. Így jut el az egyedülálló, a senkihez sem tartozó ember magasztalásáig. Egy lírai szépségekkel teljes drámai költeményben, Az ifjú szerzetesben (a kilencvenes években) ábrázolja a töprengő embert, akit a világtól való elfordulás vezet a boldogság élményéig. A verses drámát a Nemzeti Színház bemutatta, s habár alig-alig színszerű, irodalmi körökben sikere volt, de tudomásul vették belőle a költő sehová sem tartozását, egyik irodalmi kör sem érezhette a magáénak, de ő sem talált olyan kört, amelyhez csatlakozhatott volna. Az ő igazi baráti köre, amelyben gyökeredzett – Vajda, Reviczky, Komjáthy – már rég nem élt, az élő irodalom belőlük indult, de már előbbre tartott. Talán csak A Hét körében találta volna meg a helyét, de Kiss József eleve idegenkedett tőle. Korábban a szocialista Palágyi radikálisabb volt, mint Kiss József, később a Tüzeket és a Knyáz Potemkint író, forradalommal rokonszenvező Kiss József volt már baloldalibb, mint a hitetlen, magányt vállaló Palágyi. Kiss József sohase volt kifejezetten politikus költő, de együtt haladt korával, és legalábbis 1918-ig egyre radikálisabb lett, míg a forradalmárnak induló Palágyi előbb visszafelé lépett, azután mozdulatlanná gyökereződött. (És Kiss József jobb, nagyobb költő volt nála, és ezt Palágyi nehezen viselte el.)

 

Sok magyar

Van ó-magyar és új-magyar,
Nemes-magyar és nemtelen,
Van ál-magyar és mű-magyar,
Szemes-magyar és szemtelen.
Engem hazám nagy gondja mar:
Van-e még, aki csak magyar?

1924

 

Pedig művészete még fejlődőképes volt. Mindig is volt hajlama a szatirikus kritikához, számos verse csattanóra élezett.

 

Jó rend

Csüggedés ha ül a népen
S így hanyatlik szolgaságba,
Az önkénynek azonképen
Nő a kedve, bátorsága.
S ezt a végzet jól rendelte,
Hadd legyen az önkény bátor,
Hogy a népnek csüggedt lelke
Fölriadjon ostorától.

1911

Kezdetben néha bőbeszédű megfogalmazásai egyre jobban tömörítettek, s végül eljutott odáig, hogy csak a csattanókat írta meg, vagyis szellemes epigrammaköltő lett belőle. Van három olyan kötete is, amelyben kizárólag epigrammák olvashatók.

 

Egy népvezérről

Még azt hiszed, téged követnek,
Kolompos, akit hajt a nyája.
Nem feje vagy te a tömegnek,
Csak a fejetlen tömeg szája.

1911

 

Az őszirózsás forradalmat és az azt követő vörös terror 133 napját értetlenül élte át. Mégis a forradalmak bukása lett a végzete. A győztes és a kommunista túlkapások, gyilkosságok miatt bosszúszomjas ellenforradalom senkinek sem felejtette el a múltját. Emlékezzünk a Népszava Palágyira ráragasztotta „az első magyar szocialista költő” címkéjére. A hivatalnokok soha nem feledik el Palágyi Lajosnak sem zsidóságát, sem ifjúkori forradalmi gondolatait. A vörös diktatúra bukása után ezen a címen állították fegyelmi elé, mint „destruktívot” megfosztotta tanári nyugdíjától és kizárta a Petőfi Társaságból. Szinte antik stílusú sorstragédia: bűnhődni egy eszméért, amelyet rég megtagadott. Az öreg költő kétségbeesve küzdött a sérelmes határozatok ellen. Hiába. A társaság, illetve elnökei: Herczeg Ferenc és Pekár Gyula, Horthy kormányzó bizalmasai, engesztelhetetlenek voltak, így utolsó éveiben Palágyi végképp magára maradt.
Kezdődött újra a nyomor: írni éhbérért, öregedő fejjel küzdeni a betevő falatért. Trianon árnyékában, ebben a csüggedt és egyben bosszúszomjas évtizedben az ítélkezők nem vették észre, hogy Palágyinál a szocializmus nem egész életet betöltő világnézet, hanem a nyomorból kiinduló fejlődés első fokozata. Ezen pedig régen túl van már. Ahogy az ifjú, tapasztalatlan és tenger szenvedésen át megtisztult kezdő, a hétköznapi baloldali anarchisztikus radikalizmusban csalódott, most éppen úgy csalódnia kellett később a más színű, de éppen olyan hangos, „urambátyámos” és frázisos hazafiaskodásban, hogy végezetül a teljes rezignációig jusson:

 

„Nem vagyok én, csak bolygó vendég.
Mögöttem űr, előttem nem lét, Sem út,
sem múlt, sem v á g y , sem emlék . .”

 

Bár 1926-ban ugyan megjelentek válogatott költeményei (hála az irodalmi értékekért emberöltőkön át megszállott lélekkel harcoló Vajthó Lászlónak, aki kiverekedte és sajtó alá rendezte ezt a kötetet). A gondoktól azonban ez sem szabadítja meg, de költészete mindhalálig gazdagodik, még keserű humora sem hagyja el. Habár nyelve mindig is megmarad a XIX. század örökségénél, költészetének egésze sokszínű, amelyben a szerelem és a természet is lélekhez szóló érzelmeket közvetít, és élete végén találkoznia kell egy olyan élménnyel is, amelyre az ellenforradalomig és fegyelmi ügyéig nem is gondolt: hogy ő Istenhívő zsidó.

 

Etelhalmán újra gyűlnek
Szittya ifjak, vének.
Új dombra, új dombtetőre
Áldozásra térnek.

Magor ott lehűli a földre.
Ösz fejét meghajtja,
Szülőanyját, anyaföldjét
Csókkal éri ajka.

Szülőanyánk, anyaföldünk,
Téged áldunk, téged,
Győzedelmi dallal zengjük
A 'te dicsőséged.

Magad űzted el a szolgát.
Ne fertőzze házad,
A hóhérok özönnépét
Magadról leráztad.

Hát hozzád jön fiad ismét,
öltsd fel újra bájad,
Hadd zöldeljen, hadd virulj«
Újra rónatájad

/Imádság, részlet/

 

Az az alapállás, ami kezdettől fogva természetes volt a számára, hogy magyar költő, problémamentesen magyar hazafi, egyszerre szembekerült vádlóinak számára átélhetetlen állításával, hogy nem is magyar… Az amúgy is magányos lelket ez a helyzet végképp légüres térbe hajította. Míg a konzervatív körök forradalmárnak tartották, a nyugatosok szemében művészietlen volt, a szocialista irodalom pedig, amelyből kivált, elfeledte elődvolta érdemét, így tragikomikus igazság, hogy ez a végképp magányos, végül sehová sem tartozó és semmiben sem hívő, utat semerre sem mutató, kétségbeesett lélek volt „az első magyar szocialista költő”.
E visszásan kacagó apostoli szívnek meg kellett érkeznie Istenhez. S valóban – testi-lelki összeomlása után – utolsó, istenes verseiben szelleme nyugodt szárnycsapással tölti be a formák határait.

Istennek és Istenből
Magyar állapotok ciklusból

Istennek élsz?
Szegény, koplalsz sokat.
Istenből élsz?
Oh, ez kövér falat.

Goethét újra fordítgatja s utolsó reggele is a költészeté volt: új kötetét rendezte sajtó alá, s úgy érte a halál 1933. március 7-én, a Farkasréti Izraelita temetőben alussza örök álmát.
Az elmúlás pillanatában talán eszébe jutott a vers, amelyet Komjáthy Jenő sírkövére ő írt:

„Ki nap valál, homályban telt el életed,
Kortársaidnak népe meg nem értett;
De itt, hová homályba, térnek mások,
Kezdődik, költő, a. te ragyogásod!”

 

A halálhírét közlő újságok már nem „szocializmusát” emelik ki. Az Izraelita Magyar Irodalmi Társaság nekrológjában megemlíti: „ Palágyi Lajost eszményekért hevítette, zsidó lélek volt és zsidónak maradt utolsó dobbanásáig. Egy önmagába visszatérő kör volt Palágyi Lajos élete: mert ahogyan, mint pályakezdő zsidó ifjú, a magyar zsidóság jövőjéért szállott síkra, akként, mint pályavégző költő, élete utolsó évtizedét megint a magyar zsidó ifjúságnak szentelte”.
Íróasztala tele volt kiadatlan műveivel, kérdés, hogy megjelennek valaha vagy sorsuk a gyakori magyar írói sors, a feledés!

A csöndesek

Némán suhannak, lengenek
A sugarak, az árnyak —

És hangtalan gyülemlenek
Kétség és bánatfellegek,
Vágyak, mik messze szállnak —

És múlt idők, tűnt emberek,
Jövök, mik majd szülemlenek,
Eszmék, mik tettre várnak —

S akik lakják a mennyeket,
A csillagok és szellemek,
Mind hangtalan, hangtalan járnak.

 

Források: Arcanum, Az Est, Budapest 30 év, Ezredvég, Kortárs, Literatúra, Magyar Izraelita Irodalmi Társulat évkönyvei,Nyugat, Pesti Napló, Napkelet, Újidők Vasárnapi Ujság különböző számai.

 

Összeállította – cspb

szozattv


szozat a tiszta hang
  Meghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára vargaelőadás SZAKC_Hirlevel_2022_08_31meghivo2Gyóni kötetképsissistalMÖD 2022.június 18-meghívó-1 oldalasKét film szórólap Trianon plakat NET 2022 Kiállítás szózatba 1 szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf