Kosztolányi Dezső: Tóth Árpád

I

     Hadd nevezzem őket így*, ezzel az irodalomtörténeti elnevezéssel, a két poétát, Tóth Árpádot és Nagy Zoltánt, kiknek verseskönyvét drága és értékes ajándékként hozza a tavasz. Annyira nincs hagyományunk és emlékünk, hogy még a vele való kacérkodás is édes. Akkor gondoltam erre, a debreceni orvosra, Földi Jánosra, Fazekas Mihályra, a debreceni irodalmi körre, mikor – egy fél napig – ott jártam, és nézegettem a kollégium könyveit, pufók glóbusait, süppedt lépcseit, amelyeket régi diákcipők és egy régi magyar kultúra koptatott homorúvá. Debrecen már nem szalonnaváros. Éjjel pesti gassebhauert húz a kávéházi cigány, és a sűrű sötétet villanygömbök szegdelik. Reggel fél nyolckor megcsendül az iskola harangja – távoli hangja, mint a lélekharangé – és Izsó Miklós Csokonai-szobra táján, hóna alatt könyvekkel, szemén pápaszemmel megjelenik, mint egy másik szobor, mindég zordan és hősiesen, a harmadik debreceni poéta: Oláh Gábor. Ne fittymáljuk a debreceni hagyományokat. Az a kör egy messze és nagyon kezdetleges korban eléggé világosan látta a poézis mivoltát, csinos formákat keresett, elmélyült a természettudományokba, és az igazi vers kritériumává azt tette, amelyet szívesen és hittel vallunk ma is, hogy egész és folyékony líra legyen benne, hogy a vess énekelhető legyen. A dal, a debreceni dal ma mintha újra felcsendülne.
     Puszta véletlen lehet a találkozás, s az is lehet, hogy a párhuzam kissé erőltetett. A két lírikust az új irodalmi forradalom hozta, s a verseiket többnyire budapesti pennával írták, budapesti folyóiratokban jelentek meg. Nekem azonban mégis fontosnak és kedvesnek tetszik, hogy Tóth Árpád is, Nagy Zoltán is a régi diákok földjéről jött, arról a földről, amelyet Csokonai Vitéz Mihály taposott, amely egy időben a tudomány és a szépség kultúrbástyája volt. Különösen Tóth Árpád lágy, alélt és alázatos verseiben érzek valami letagadhatatlan magyar ízt. Nem a szalonnás és hetyke magyarság ez többé, de áhítat és tisztaság, ősi csüggedtség, fohász egy távoli csillaghoz. Mélységesen egyszerű és egységes költő. Némely versét kántálni kell, éneklő szavalással kell átélni hosszú, siránkozó és jajgató sorait, színeit és rímeit is – ezeket a keresett, perverz és bánatos rímeket –, amelyek a végtelen sorok végén sírnak. A fájdalom után zsongító ópium, langyos fürdő, enyhe tej a vese. Mindig végzetes szavakat talál, és – érezzük – nála a líra szükségesség, a sors és a torvény. Mélasága pedig magyar. Ábrándja nem csorog szét német ködbe. Nem a puha francia csipke. De józan és kemény, bölcs és áhítatos, igazán és egészen magyar, a földön marad, a körülötte levő „dolgok”-ba kapaszkodik. Ez a költő, aki csupa gyengéd kísértetet lát a bársonyos félhomályban, realista, mint Csokonai és Arany János. „Csuklóm lelankad és bénult ujjaimhoz puffadt háttal feszülnek a csúf, setét erek…” „Ó, van-e még dolog ily bús, mint fáradt törzsem, amint elferdült árnya a hűs padlatra dűl?…” A lélek mellett egy testi is kísért, a maga realitásában, az ő teste. Ez is éltetője a lírájának, e csüggedt és bús test, amely szimbóluma a világ fájdalmának, s áltla lírává válik az ajka, a szeme, a térde, a karja, amelyeket külön – hosszan-hosszan – megsajnál, és terjedelmes enumerációval sorol fel. A tárgyai benne vannak a varázskörben. „Vén robotos ruhám a széken feketül…”, „ti vártok, ócska ajtók, elsárgult névjegyek, sárral befent lábtörlők…” Rendkívüli vízióval ölel át mindent, ami van, a mindenre, ami útjába jön, az egyéni élete forróságát fújja. Újra egy költő – egy nagy és egész költő – „akire nézve a külvilág igazán létezik.
     Nagy Zoltán, aki nekem éppoly kedves és értékes művész, egészen más, talán éppen ellenkezője Tóth Árpádnak. Ha Tóth Árpád költészetét a régi debreceniek népi egyszerűségébe, természettudományos világnézetébe, dalelméletébe kapcsoltam be, Nagy Zoltán őséül azokat a debreceni írókat tartom, akik új és csinos formákat kerestek. Elegáns, öntudatos és tisztult lírikus. Nem vész el annyira az egyénisége fojtogató gyűrűibe. Jobban ismeri helyét a világban. Hajlik a latin klasszikus biztonság és a széles epika felé. A hőfoka kisebb, de a mélysége kristályos és átlátszó, bravúros lendülete néha egy gondolat, egy filozófiai hegycsúcs magaslatáig röpíti. Nevén nevezi a dolgokat. Egyik versében (Páva a lépcsőn) elragad a művészi eszköze biztosságával és nemes egyszerűségével. Tökéletes szonetteket, madrigálokat ír, csiszolt sorokat egy nem létező marquise-hoz, aki oly hajporos, kecses és merev, hogy Racine ideálja is lehetett volna. Macabre színeket rak egymásra. Mondanivalóját pedig határozott ívben viszi fölfelé az érzése, amely egy nyugodt, objektív világszemlélet tüzében elvesztette minden salakját, s tisztává és csillogóvá nemesedett. Ő az objektív lírikus. Közbe és Tóth Árpád közt az a különbség, mint a drámai alakok objektív és szubjektív jellemzése közt.
     Nagy Zoltán kimondja: „Ez a szomorúság”.
     Tóth Árpád csak énekel. Az olvasója vonja le a végső konzekvenciát: „Ez a szomorúság”.

/*/ A cikk címe: A debreceniek. Két költő.

A Hét, 1913. április 13.

szozattv


szozat a tiszta hang
  Meghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára vargaelőadás SZAKC_Hirlevel_2022_08_31meghivo2Gyóni kötetképsissistalMÖD 2022.június 18-meghívó-1 oldalasKét film szórólap Trianon plakat NET 2022 Kiállítás szózatba 1 szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf