Fekete István: Rigó Mari

     A télen beszámoltam egy kis fekete rigóról, aki pár napig vendégünk volt, miután az éh, és fagyhalál karmaiból megmentettem. A rigóka ablakom alatt esett a hóba, a szobában hamarosan lábra jött, sőt – amint ezt részletesen megírtam – igen otthonosan viselkedett, fittyet hányva a szobára és a szobatisztaságnak. Szerencsére tavasz kezdett lenni, így szabadon ereszthettem, amit egyébként feleségem erélyesen követelt is.
     A rigókát már megérkezése napján Marinak kereszteltük, és amikor elment, piros cérnát kötöttünk a lábára, hogy megismerjük és ismerősként üdvözölhessük a többi rigó között.
     Mar az utótélben többször megjelent ablakom alatt, a nagy hársfa ágán, vágyódva nézett ablakomra, sőt a cinke etetőt is igénybe vette, amihez joga is volt.
     A nagy tavaszi zenebonában azonban eltűnt pár napra, de később megjelent egy sárgacsőrű lovag társaságában, akiről nem lehetett pontosan tudni, hogy milyen minőségben tartózkodik Mari társaságában.
        - Marinak férje van – újságolta feleségem.
        - Csak vőlegénye – mondtam én.
        - Hát ezt meg honnan tudja? – érdeklődött nőm.
        - Onnét, hogy fütyörész és vidáman ugrabugrál…
     Ez a párbeszéd a továbbiakban személyeskedő vitává fajult és nem is tartozik Rigó Mari viselt dolgaira, tehát mellőzöm. A valóság az, hogy Mari kétségtelenül házasságot kötött a lovaggal, mert fészket raktak feleségem ablaka alatt az alacsony körtefán és esténként csodálatos fuvolázással köszönték meg a téli szívességet.
        - Marinak két tojása van… jelentette egyszer feleségem, és ettől kezdve lestük, hogy mekkora lesz a család. Mari aztán az ötös számmal megállapodott. Az öt kis zöld, barnapettyes tojás jól látszott a magas ablakból, amíg csak Mari el nem helyezkedett a fészken, elomolva az anyaság lázában és odaadásában.
     De ebben az időben erősen csökkent már a férj fuvolázó jókedve is és hangját inkább csak akkor hallottuk, amikor macska ment a kerten át. Ilyenkor erősen becsmérlő kifejezésekkel illette a hatalmas tigris eme bánatos rokonát, amint lehajtott fejjel átvonult a bokrok között.
    Furcsa volt ez a macska: a rigókkal egyáltalán nem törődött, nem nézett se jobbra, se balra, ezenkívül vörös volt, és egész ágrólszakadt alakja szánalmat keltett. Mindenesetre megdobáltam, mert Mariékat zavarta. Menjen máshova macskának!
     Az idő azonban eljárt.
        - Kikeltek – újságolta nőm, akit mindenféle családi események erősen érdekelnek – szegény Mari, lesz most dolga…
        - Nyugalom, ott van a férj…
     Feleségem ezekután ellenőrizte, hogy a férj teljesíti-e apai kötelességét, s ebben nem is volt hiba, mert a kis rigók rövidesen alig fértek el a fészekben, aztán kiültek a fészek peremére s egy napon…
        - Létrát! Létrát!… a kis rigók kiestek. Majd én lesem addig az ablakból, hátha jön az a vörös macska.
     Én pedig loholtam a nagy kettőslétrával, s izgalmamban majdnem keresztben mentem ki az ajtón. A rigókák ott üldögéltek a fa alatt, de nem volt semmi bajuk, csak Mari csettegett izgatottan, amíg gyermekeit zsebre raktam és elhelyeztem a fészekben.
        - Most már aztán üljetek a feneketeken – intettem a kalandvágyó ifjúságot – mert jön a macska…
     Létra a vállra, körül a házon, végig a folyosón és mentem az ablakhoz művem megszemlélni. A kis rigók megint kimásztak az ágakra, szárnyukat nyújtogatták, általában jól érezték magukat, míg anyjuk – ennyit már értek a rigónyelvből – hívogatta őket.
        - Észnél légy Mari – korholtam a kelekótya anyát – nem tudnak még repülni…
nem múlott el negyedóra:
        - Létrát! Létrát!… megint a földön vannak…
     Létra a vállra, folyosón végig, körül a házon, Mari izgatott, gyerekei szanaszét, nőm az ablakban alig tud sóhajtani:
        - Ott a macska!
     És jött a bánatos vörös macska, fejét lógatta és látszólag nem törődött Marival, sem gyermekeivel, sem velünk. Loholtam utána, hogy kizavarjam a kertből, és el is tűnt a szomszédban.
     Verejtékezve vissza a könnyelmű családhoz! A kicsik igen vidámak voltak és láthatólag élvezték a bújócskát, amíg összefogdostam őket. Én nem! Ráadásul Mari csattogott:
        - Fussatok, fussatok!
        - Mari, fogd be a szád, ez az utolsó eset, hogy felrakom őket!
     A létrát azonban ott hagytam és egész nap izgatottan figyeltük Marit és családját. A kis rigók mászkáltak az ágakon, aztán totty… lekerengtek a földre.
        - Nem megyek – mondtam, mielőtt még parancsot kaptam volna újabb rigó-vadászatra – nem és nem!
     A rigócskák ezekután eltűntek a bokrok között, én pedig többször körüljáram a kertet, de a macskát nem láttam és reméltem, nem is látom többet.
     Tévedtem.
     Lakótársnőnk azt mondja másnap reggel:
        - A Mircit nem tetszik ismerni?
        - Kit?
        - Mircit. Van már macskánk…
        - Agyon is ütöm… és a madaraim?
        - A Mirci nem olyan. Mirci nem nyúl madárhoz, ezenkívül néma.
        - Milyen?
        - Mindjárt behívom.
        - Gyere Mircikém – hallottam a sötét folyosó végéről – gyere csak bátran, a bácsi nem bánt…
     És jött a hölgy és jött a bányatos, nagy vörös macska, ijedten s az üldözött vad rémületével a szokatlan környezetben. Aztán lekuporodott és könyörgően rám nézett.
        - Ne bánts!
     Megdöbbentem. A macska elhúzta a száját, de a hangja csak valami rövid, rekedt hörgés volt.
        - Mi a fene a bajod? – igyekeztem mord lenni –, de Mirci elesettsége, rimánkodó elhagyatottsága már leütött a lábamról.
        - És kinek a macskája vagy?
        - A mienk – mondta a hölgy –, mindig marad valami az ebédről… Mirci nem bántja a madarakat – ugye Mirci?
     A macska elhúzta a száját…

* * *

     Mirci kapott egy rongyos kókuszszőnyeget a kapu felé, az ablak alatti kis üregben és – krumplifőzeléket eszik és rántott levest. Ezenkívül változatlanul néma és változatlanul bánatos. Hátul a kertben azóta egyszer sem láttam és meggyőződtem róla, hogy ez a macska valóban nem madarászik. De erre reggelenként figyelmeztetem is, mire a macska némán elhúzza a száját…
     Csak ezt ne tenné, mert ez a megdöbbentő hörgés bennem borzong még útközben is, amikor elgondolom, hogy az általánosítás a legnagyobb bűn a fajok és népek között is, mert egy faj nem hős, bárgyú, óriás, törpe, szellemes, szelíd vagy vérszomjas. Egy faj sem lovag, vagy rabló, és egy faj sem fuvolázó énekes vagy vérszomjas macska, mert minden népnek megvannak a maga rigói és a maga ragadozói, törpéi és óriásai. Ezeket aztán lehet szeretni vagy gyűlölni, de a fajt – általánosságban – soha!

* * *

     Végeredményben Rigó Mari is szereti a húst – aki – köszönjük a szíves érdeklődést – ismét tojásokon ül, immár harmadszor ezen a nyáron. A férj erre való tekintettel beszüntetett mindenféle zenei tevékenységet, Mari ül, a férj hallgat.
     Hát ez érthető.