Kézai Béla: Az éjszaka vendége

Jó élni – gondolta vidáman, amint felébredt, s a különös éjszaka nyugtalanító látomásai egyszerre eltűntek, ahogy az ablakon át kitekintett a fényesarcú reggelbe. Maga előtt látta a várost, a békésen ismerős utcákat, amelyek lázban égtek az éjjel, s egy megnevezhetetlen viharnak voltak a tanúi. Látta az embereket, akik kapunyitás óta futkároznak a járdákon és megdöbbenve vallatták egymást és riadtan; mi lelhette éjjel a várost, emlékeznek-e a szenvedélyes jelenetekre, amelyek éjfélkor a Grand Café körül lejátszódtak? Egyik-másikban visszacsengett még a felzaklatott tömegek türelmetlen kiáltozása, sőt voltak olyanok is, akik határozottan állították, hogy az alsóváros felől gépfegyverkattogást hallottak.
- Igen, ez két óra körül történhetett – erősítették meg többen.
Amint lement a ház elé, csodálkozott, mennyire egybehangzóan adták elő egészen ismeretlen emberek a lejátszódott, vagy lejátszódni vélt eseményeket, mert maga is azzal a benyomással ébredt, mint sokan mások, hogy mindaz, ami a város felett átviharzott az éjszaka, – fantasztikus álom volt csupán.
Annál inkább meglepődött, hogy a főteret most rendőrszakasz szállta meg, s a középen egy civilekből és katonákból álló bizottság tagjai hatalmas teleszkóppal éppen az északi égtájat vizsgálták.
- Valami titokzatos vendége volt a városnak az éjszaka – mondta valaki.
- Nyomasztó és gyötrő volt az álmom – panaszkodott a másik.
- Azt mondják, hogy a Grand Caféban egy idegen úr mulatott nagy társasággal és lázító beszédet intézett részegen a város polgárságához, aztán még hajnal előtt repülőgépen tovább utazott. Üthetik más a nyomát!
- Téved, uram, látja amott, azokat a különös alakú lábnyomokat?! – kiáltott egy sápadtarcú fiatalember, s a tér közepére mutatott, ahol éppen négy detektív a földre hajolva méregette az agyagos talajon jól szembeötlő bemélyedéseket, melyek azonban nem hasonlítottak emberi lábnyomokra.
- Sajnos, ezek a nyomok nem szerepelnek a bűnügyi nyilvántartásban – állapította meg végül egy tekintélyes úriember, aki a város polgármestere volt és tanácstalanul széttárta kezét a tömeg felé. Általában nem lehetett különösebb bizonyságot szerezni a város éjszakai vendégének kilétéről. Eltűnt, mint kakasszóra a kísértet.
Ki lehetett tehát? Itt járt-e csakugyan, vagy talán ugyanazt álmodtuk volna mindnyájan? – tette fel a kérdést és tűnődve nézett szét a lassan kiürülő téren. S akkor, mintha a magasból jött volna a válasz, valami megszólalt mögötte:
- Igen, itt járt. S ha tudni akarja, megmondom, ki volt ő: a Türelmetlen Igazság! – mondotta a nyomatékkal.
Aki ezeket a szavakat hallatta, dereshajú, nyúlánk öregúr volt, galambszínű kalappal a tején, s valami redős, szinte földig érő köpenyben a testén, ami eltakarta karjait. Egy kőrakáson állt, de most lelépett onnan könnyed gráciával és a reggeli fényben megvillant sétapálcájának ezüstös gombja. Közelebb jött hozzá és bemutatkozott.
- Igen – ismételte újra – a Türelmetlen Igazság volt az önök vendége az éjjel, s ez dúlta fel sokezer békés polgártársának nyugalmát. Mintha egy démon járt volna itt, aki egy pillanatra beárnyékolta a várost és megremegtette az alvó szíveket. Igazán szerencse, hogy hirtelen tovább kellett utaznia, különben – és aggodalmasan bólintott a fejével – beláthatatlan következményei lettek volna ennek a különös látogatásnak.
Az öregúr mosolyogva fölnézett a tiszta égre és csöndesen folytatta:
- Amint látom, önök a Szelíd Igazság mellett tartottak ki józanul, s ez a hűség megmentette városukat a pusztulástól.
Ezután szerényen kérte, hogy előadhassa nézeteit az igazságok természetéről, amellyel mostanában behatóan foglalkozott. A különös öregúr olyan behízelgő kedvességgel mondta ezt, hogy kérése elől nem térhetett ki. Felszólította tehát, hogy ha meg nem sérti, reggelizzenek együtt, ezalatt készséggel meghallgatja előadását az „igazságok természetéről”.
- Persze önök, szeretik azért a harcot is – mondotta engesztelő mosollyal az öreg, amikor helyet foglaltak a párolgó csészék mellett. – Mi tagadás, fenni és élesíteni kell a szavakat, csiszolni szüntelen, mert az igazságok olyanok, mint az egérnek fogai: megnőnek, ha nincs mit rágniok. Az egér pusztán ezokból rágja a vasat is, és bizonyos igazságok a vasat is elporlasztják. Ám szomorú lenne és reménytelen, ha az igazságoknak csak annyi létjoguk és jelentőségük volna, mint amennyi az egér fogainak, amelyek szüntelenül és értelmetlenül nőnek, bolondul nőnek; de éppen az, hogy tudjuk, mennyire nem ok híján, menti meg az igazság kutatóit a kétségbeeséstől.
- Az igazságokkal törődni kell, mert azok igényesek. Nem szabad távoltartani őket az élettől, sőt, be kell vezetni őket a társaságba, rangjuk és értékük súlya szerint kell asztalhoz ültetni őket. Általában a legnemesebb emberi cselekedetnek számít, ha az igazságok érvényesülését és karrierjét előmozdítjuk. Az igazság olyan, mint a szerencse; az oktalan emberrel nem áll szóba, mint ahogy amaz elkerüli a balgatagot. Az igazságokkal foglalkozni kell és bensőséges alkalmat adni a számukra, hogy megnyilatkozzanak. Jaj a kényelmes kortársaknak, ha elkerülik az igazságok társaságát! – kiáltott, s miután lassan az utolsó korty kávét is megitta, elterpeszkedett ültében és oktatólag szólalt meg újból:
- Az igazságok pedig, jegyezze meg uram, lehetnek szelídek és türelmetlenek. A szelídek sokszor elképesztő sokáig várnak arra, hogy megismerjék őket. Nem fáj nekik se a közöny, se a vakság, se a nyegleség. Mondogatják: majd nekünk is kisüt egyszer, fényünk alá még áldva jönnek, kik fáradtak és terhelve vannak. A Szelíd Igazság sokat éjszakázik, virraszt és sokszor nélkülöz. Virraszt, mert mindig készen kell lennie, ha adnia, vigasztalnia kell, mindig csak vigasztalnia. A Szelíd Igazság általában nem népszerű, csak azok tartanak vele barátságot, akik szelídek és alázatos szívűek. A Szelíd Igazság rangrejtve jár, nem veri dobra hírét és nevét. Szégyenli, ha írnak, vagy beszélnek róla. Nem bőbeszédű: minden szavát megfontolja, ha szólnia kell, de szívesen hallgat, mert feltűnik és tetszőt, amin a társaság lelkesülhet, mondani úgysem tud. Hálás a legkisebb figyelemért és készséggel útbaigazítja az idegent, a tájékozatlant. A Szelíd Igazság statikus lélek: nem hajlik, hanem törik inkább, mint az Ostya színében a Test, ami szüntelenül megújul, egységes marad és oszthatatlan. A Szelíd Igazságnak sok üldöztetést kell elszenvednie a türelmetlen igazság csatlósaitól, de ő nem fél tőlük. A Szelíd Igazság szeret a szemekbe nézni, abba is, ami fénytelen már, abba is, ami véres, abba is, amiben mint ablakban, kikönyökölve ül a gonoszság, abba is, amit az atropin láza tágít kerekre és a szembe, amiben a testvérigazság meleg sugara csillan.
- A Türelmetlen Igazsággal viszont mindenütt lehet találkozni. Csak tegnap este érkezett az önök városába San Francisco-ból, de még hajnal előtt tovább utazott Moszkvába. Általában nagyon fontoskodó úr ez a Türelmetlen Igazság. Mostanában rengeteg dolga van. Az emberiség ügyvédjének hiszi magát, afféle mozgó orákulumnak s boldog, hogy az emberek minden ügyükben hozzá folyamodnak. Gyermekkorában Wittembergában élt, ott volt atyjának jómenetelű ügyvédi irodája. Az öreget dr. Kételkedésnek hívták és mesélik, hogy sok harca volt az ördöggel. Egyszer hozzávágta a tintatartót: írószobájának falán még ma is látszik a kiloccsant tinta foltja.
- Ő maga filozófusnak készült; lángoló ifjúságában híve volt Cartéziusnak és Spinozának. Nyughatatlan vére azonban belesodorta a háborúba. Beállott zsoldosnak: egy ideig Gusztáv Adolf hadseregében harcolt, de a lützeni csata után Tillynél jelentkezett, majd Mansfeld táborában.
- A hadjáratok végeztével ismét tanulmányokba mélyedt és Voltaire-rel levelezett, munkatársa volt D’Alembertnek s a nagy francia forradalomban a konvent tagjaként tűnt fel. Elsőnek kiáltott halált Capet Lajos fejére! Mint buzgó jakobinus, Bonaparte-t elkísérte Egyiptomba, de később Perigord hercege címmel marsallja lett az egyik francia hadseregnek. Ebből láthatja, uram, hogy a Türelmetlen Igazság élete nagyon kalandos és változatos volt. Senki se tudja, hány éves, de még mindig fiatal és heves. A világ minden szögletében vannak rokonai, hívei és barátai. Ha száz keze volna, se tudna mindent elintézni. Hosszú idő óta arra rendezkedett be, hogy az ügyekben ő csak az irányelveket adja meg, a végrehajtást, a részletmunkát azután a még kevésbé megfontolt ügynökeire és titkáraira bízza. Személyesen csak főbenjáró ügyeket vállal, olyant, amiben van fantázia. – Az öregúr itt rosszalólag nevetett, de aztán ismét elborultak vonásai. – Tegnap délután Friscóban egy néger-lincselés ügyében ítélkezett, mára azonban a Kremlbe hívták titkos tanácskozásra. Kihívóan panaszkodik gyakran, hogy klientúrája hallatlanul kibővült mostanában s ilyenkor kidüllesztett mellel, gőgösen szippant szivarjából, amelyet szokása szerint, sohasem szív végig.
- Sokszor meggyűlt már a baja a hatóságokkal, de mindig sikerült valami meglepő fordulattal kihúznia magát a csávából. Boldog és népszerű embernek képzeli magát és tegnap este a kávéházi asztalnál valóságos dicshimnuszt zengett arról, hogy milyen nagyszerű dolog az élet. Összeroppanna, megsemmisülne, ha nyugalomra kárhoztatnák. Újabban egészen nagyszabású, szinte hazárd ügyekbe bonyolódott bele. Új háborúkat szít! Éti ezt, uram?
- Nemrégiben röpiratot is írt „Világnézeti váltógazdaság” címmel és művének óriási visszhangja volt. Hallgassa meg ezeket az idézeteket könyvéből: A türelmetlenség férfiasabb, keményebb és erősebb mindennél! A faji eredetükre büszke népek csak a türelmetlen igazságokra esküdhetnek. A Szelíd Igazság: destrukció, amely elpuhítja és gyávává teszi az embereket, álnokká és helótákká aljasítja őket.” Így harsogtak az ő mondatai.
- Meg kell mondanom még, hogy a Türelmetlen Igazság a világ egyik leggazdagabb emberek. Érdekeltsége kiterjed a hadiiparra, a szénre, a papírra, a fára, az olajra és a petróleumra. A világgazdaság legfőbb kapitányait sorra leteríti. Legutóbb Rockefellerrel végzett. Szíve egész hevével gyűlöli a Szelíd Igazságot, pedig valamikor ketten iskolatársak voltak, egy padban ültek, de még kevésbé tűri azoknak a társaságát, akik nálánál türelmetlenebbeknek, szívósabbaknak akarnak látszani. Izgága kortársaiért a végsőkig exponálja magát, de egyiknek sem ígér kötelező támogatást. Mindig nyitva hagy egy csapóajtót, amelyen át elpárologhatik. Fütyül a vízözönre, ami nyomában árad és amely egész földrészeket borít el. Roppant vagyonát a legellentétesebb mozgalmak finanszírozására fordítja, s mindezt nagy szívvel teszi, bőkezűen, nem kell tartania attól, hgoy egy fillért is kockáztat pénzéből.
- Tegnap éjjel, hogy az önök városába érkezett és törzskarával a Grand Café teraszán pezsgőzött, gyötrelmes és lázasan fojtó éjszaka borult a városra. Mintha a különös vendég lényéből láthatatlan áramok sugároztak volna szét; lázas atmoszférát teremtett maga körül. Egyszerre óriási tömeg gyűlt össze az utcákon. A keserű és vad indulatok előbújtak odúikból. A külvárosokban számos verekedés, késelés történt, betörés és gyilkosság. A vásártéren, ahol többszáz ember békésen várakozott a piac megnyitására, hirtelen verekedés robbant ki. Senki sem tudta megmondani, miért. A város egész rendőrsége talpon volt. A mentőket és a tűzoltókat percenként hívták. Ugyanakkor ólmosbottal felszerelt sihederek házról-házra jártak és keresték a Szelíd Igazság búvóhelyét és az ő híveit. Állítólag többeket közülük súlyosan bántalmaztak. Az emberek nyugtalanul és álmatlanul gyötrődtek ágyaikban, s akiket rövid időre elnyomott az álom: véres forradalomról álmodtak, petróleummal leöntött holttesteket láttak a néptelen tereken és hallották a gépfegyverek mohó ropogását. Magam is arra riadtam fel, hogy fuldoklom a rekkenő hőségben, amely megsűrűsödött a városban és felforrt a lángoló vér az emberi szavak hevében. Reggelre talán kigyulladt volna a város, egész házsorok omlottak volna össze a rohanó tömegek dobogásától, a tűztől és a fegyverektől. Az önök szerencséjére azonban úgy három óra felé, mikor a láz már tetőfokra hágott, a Türelmetlen Igazság hirtelen órájára nézett és felugrott.
- Uraim, sajnos mennem kell! – kiáltott és lázas szemét bámulóinak tömege felé fordította, amely elárasztotta a Grand Café körüli teret. – Gépem tíz perc múlva indul Moszkvába, délben Dzsugasvilivel ebédelek a Kremlben, estére pedig Nankingban kell lennem. Köszönöm a demonstrációt, az illuminációt és az elragadtatott fogadtatást – szólt s még lehajtott egy pohár jéghideg wiskyt, aztán rohanva, mint a fergeteg, hatalmas Mercédeszébe ült és a repülőtérre hajtatott.
A szürke gép már remegve és dübörögve lendült a magasba, s néhány pillanat múlva a város izzó transzparenseit sem látta többé.
Fülkéjében dühösen hátravetette magát az ülésen, lehúzta a függönyt és behunyta a szemét. Szívből utálta a hajnali fényt, amely most szelíden és nyájasan mosolyogva, kimosdott, fiatal arccal, jött a hegyek mögül. Énekelve jött, mind közelebb a város felé és éneke, ami harsány volt és fiatalos: összecsendült az ébredő harangok friss zenéjével… – Üdvözlégy, Szelíd Igazság! – Ím így szólt halkan az ezüstpálcás úr és galambszürke kalapját megemelve a magasba nézett, ahol könnyű fecskék szárnya rebbent a szemközti templomtorony széles párkányzatán.