Borbereki Malom Lujza költőnő

Már az ínyenc irodalomkedvelők körében is egyre ismeretlenebbek a XIX. század magyar lírájának alkotói. Különösen a költőnőkben szegényes, tán Szendrey Júlia, a lánglelkű Petőfi Sándor hitvese kivételével. E század első évtizedeiben, 1821-ben született Malom Lujza. Egyes források és lexikonok szerint Kolozsváron látta meg először a napvilágot, ami kétségtelen tévedés. Kádár József, Dés monográfusa félreérthetetlenül jegyzi meg munkájában: „Malom Lujza, Dés szülötte, Erdélynek 1840-es években egyedüli költő(nő)je” [Szolnok-Doboka vármegye monographiája. III. Deés 1900.
160.] Színes és tehetséges egyéniség, aki a korszak szokásaival ellentétben nemcsak kiváló háziasszony, aki szívesen és kedvvel végezte a női munkákat. Anyja maga is tűzről pattant kitűnő gazdasszony lévén, leá¬nyát minden házi dologra megtanította. S nemcsak értett mindenhez, hanem személyesen tett meg mindent, tartotta rendben a házat, ügyesen forgatta a főzőkanalat s kedvvel űzte a különböző női munkákat. Különösen kedvelte a fonást. Akkor különben is nemcsak ő hitte, hogy „magyar lánynak orsó, guzsaly, motolla, fonókerék a legelső kelléke”. Mindezek ellenére szerette a színházat, kitűnően zongorázott, orgonált és énekelt; értett latinul és beszélt a magyaron kívül németül, franciául, angolul, olaszul és bizonyosan oláhul is. Olvasta a világirodalmi remekeket, fejlesztve ízlését, kedélyét, jellemét. Nem csúnyasága miatt menekült a művészetek felé, homloka széles, magas, és csodálatosan szép nagy, kékszemes dús szőke haja volt az egykori beszámolók szerint. E mellett választékosan, finom ízléssel öltöz¬ködött. Kedvelte a bálokat is, de leginkább a szellemes társaságokért rajongott. Ezért megismerkedett a környezetbeli írókkal és azok szellemi közegében érezte magát legjobban. Költészete viszonylag sokszínű és erőteljes. Malom Lujza igényes volt önmagával, de másokkal szemben is. „Minden írót szeretnék arra venni, hogy semmit ki ne adjon, míg jól meg nerostálta, ki nem tisztogatta, meg nem érlelte művét.” Elfogadta és megköszönte Medgyes Lajos (Sárosmagyarberkesz, 1817, november 17. – Dés, 1894. március 9.) dési papköltő, némelykor bizony kemény, szókimondó bírálatát is.

Vágyam

Föl a róna’ mélyeiből,
Ott a hegyre vágyom én!
A szabadság ott fönn lakik,
Bérczek’ havas tetején!
El e zajos néptömegből,
Rengetegbe vágyom én!
Hol minden fa néma barát,
S lelkem éled lombölén.
Le e kínok’ világából,
Csöndes sírba vágyom én,
Hol, fölöttem rózsák nyilva.
Nyugalom mosolyg felém.

Külön érdekesség volt Lujza életében, mikor magyarországi hangversenykörútja során Liszt Ferenc 1846. november 24-én érkezett Erdély fővárosába, [miután Pesten, Szekszárdon, Nádasdon, Pécsen, Temesváron, Bánlakon, Aradon, Lugoson és Nagyszebenben koncertezett. Nagyszebenben történt meg vele először és talán utoljára az a hallatlan eset, hogy kifütyölték. Ebben, az akkoriban német többségű városban sokaknak már az sem tetszett, hogy Liszt a műsorfüzetét és a belépőjegyeket magyar nyelven nyomatta ki. Az már csak habbá vált a tortán, hogy a hangverseny végén, néhány magyar jelenlévő kérésére a Rákóczi-indulót játszotta el ráadásként, és nem az Erlköniget. Másnap a helyi Zeneegylet megkövette a mestert a történtekért – azonban kevés sikerrel.] Kolozsváron katonazenekar, fáklyásmenet és hosszas éljenzés, s jeles ünnepi szónok, Urházy György későbbi országgyűlési képviselő, az MTA levelező tagja fogadta a nagyhírű vendéget. Az itt töltött napok egyikén ismerkedett meg Liszt Ferenc dési Malom Lujzával, aki – a korabeli följegyzések szerint – „az 1840-es évek egyetlen erdélyi költőnője volt, magas, kissé csontos termetű hajadon; széles homlokába dús szőke haj omlott, s kék szeme kíváncsian figyelte a világot”. Apja Malom Zsigmond főkormányszéki tanácsos volt, aki „Dés város szabályozási terveinek alapját vetette meg”, s családja. „A dési lakosok családjegyzékében” (Ilosvay Jenő: Dési krónika. Kézirat 1924, 213.) is szerepel, annak ellenére, hogy nagy házat tartott Kolozsvárott, ahol feleségével, farczádi Simó Rózával és leányával élt. „Malom Lujza kitűnően zongorázott, orgonált és énekelt. A hangversenyeknek állandó szereplő alakja volt Lujza, jótékony célra is gyakran énekelt. Ha nyaranta nagyanyjához rándult Deésre (így írták akkoriban a város nevét), gyakran gyönyörködhettek a református templomban, szép orgonajátékában,” (Dr. Versényi György: Malom Luiza. In: Erdélyi Múzeum, 1898/9. 491-492.) Az Életképek nekrológírója halála után azt állította: a zongorán oly tökéletességgel játszott, hogy mikor maga Liszt is meglátogatta, gyönyörrel hallgatta játékát. (...)Kolozsvár az újságok szerint izgatottan várta Liszt Ferencet, s érkezésére összegyűlt a környék zenekedvelő értelmisége is. („A zongorahős, Liszt, nem soká érkezendő. Alig várom őt hallhatni” – jegyzi le 1846. október 10-i, Kolozsvárról Budapestre, Döbrenteinek címzett, némi iróniával megszórt levelében Malom Lujza). „A ’nagy Lisztet naponként, sőt óránként várjuk ide – tudósítja Döbrenteit, egy későbbi, 1846. november 9-i keltezéssel. Meghitt találkozásukra december 7-én került sor, amikor Liszt felkereste kolozsvári lakhelyén a költőnőt. Már érkezése pillanatától mindenütt a kíváncsiak tekintete követte a zeneszerzőt, s a kolozsvári urak egymással vetélkedtek, hogy házukban lássák őt vendégül. Bár Malom Lujza apja, a közismert főkormányszéki tanácsos, ez időben már nem élt, leánya irodalmi szalonjának jó híre mégis odavonzotta Lisztet, aki ezekben a napokban vett részt idősebb Mikes János estélyén is, ahol a korabeli följegyzések szerint széles jókedvében csárdásra pattant. A költőnő később a hozzáértő szemtanú részletességével számolt be Liszt sikeréről 1846. december 4-én, Döbrentei Gábornak küldött kolozsvári küldeményében. Dés a kisváros azonban legtöbbször már kevés Malom Lujzának, minduntalan visszakívánkozik Kolozsvárra, írók, művészek körébe, s ha megtörténik, hogy nem mehet, maga helyett leveleit meneszti. Malom Lujza miután hat nyelven beszélt és írt, olvasmányait alaposan megválogatta. Levelezőpartnerei, látogatói közé tartozott Mike Sándor, az ismert irodalmár és főkormányszéki levéltárigazgató, valamint Kemény Zsigmond, Döbrentei Gábor és más hírességek. Levélváltásaik néhány érdekes darabját Rexa Dezső adta közre az Irodalomtörténeti Közleményekben (1907/ 3, 4.). Mindeközben tiszteletteljes barátnői viszony fűzi gróf Vass Ottiliához, az Erdélyi Múzeum-Egylet későbbi jótevőjéhez. Mikével legtöbbször évődik, Désről írja neki: „Nem soká bemegyünk. Aztán illő szertartással fogadjanak! Népség, katonaság, zászlós czéhek és iskolagyermekek mind kirukkoljanak ’s triumphpforta legalább pityókából legyen! A’ pityókától úgy is mostanság kólikát kapnak az emberek, tehát étel helyett díszítménynek kell használni!”

Rózsa lelke

Rózsa nyilik illatozva
Sziklás völgy terén,
Ambra-lelke szétömölve
Tiszta lég körén.

Csörgedezve tiszta csermely
Suttog mellette,
Bárányszinü bő felhöcske
Leng el fölötte

Szellő játszik enyelegve
Ép virágival,
Fürge madár dalt zeng rajta
Csengő hangival

Rózsa, rózsa honnan vetted
Bájos alakod,
Varázsolva mi titokkal
Szállong illatod ?

Nép nincs a' melly nem szeretne.
Kedves , tégedet,
És miért jö? veszély reád
Zúzni éltedet.

lm a’ felhő , szétterülve
Elsötétedik
A’ kis patak tajtékozva
El- kiözönlik.

Szellő helyett, vihar támadt
"S ront a’ hová csap,
Rózsabokor ágaiba
Kíméletlen' kap.

Fészkébe bútt a kis madár,
Elhalt szózata;
Felleg szakad, vészmorajnak
Dörög hangzata.

Huh! dühöngve a’ zivatar,
Rózsát letöré ,
A’ megáradt víz elmosá,
;S tövét elsöpré.

Borút űzi majd a' napfény,
Vihar elvonul,
Újra játszik lanyha szellő,
Ár visszanyomul.

Kis madár is újra szállong
Dallal mellében,
Rózsa’ lakát keresgeti
Sziklás völgyiben.

De rőzsének nyoma sincsen ,
Elnyelé vízár
De rózsának még sírját sem
Leli a' madár.

A’völgynek legkiesebén
Illat lengedez,
Rózsa lelke oda lebbent,
S ottan epedez.

Madár a" mint röpültében
Arra felé reng,
Rózsának beszija lelkét
-S dala szebben zeng.

Lujza költeményei nagyobbrészt a kolozsvári Nemzeti Társalkodóban (1839–1840), a pesti Társalkodóban s a Honderűben (1847), levelei, fordításai ugyanott, valamint a Reményben (1847), az Életképekben (1847) s az Unio (1847) zsebkönyvben, s német kiadványokban jelentek meg saját aláírásával, illetve az „Arpadina” vagy „Izóra” álnév alatt. Verseinek megjelentetését kötetben Döbrentei Gábor ígérte, de a költőnő váratlan halála megakadályozta ebben. Foglalkozott népi alkotásokkal is, feldolgozta németül, majd magyarul a Dochia cu şapte cojoace című román mondát. Úti jegyzeteiből ismeretes, hogy amikor először pillantotta meg a Retyezátot, azonnal „Dotyicza” jutott eszébe, aki a hegyre kapaszkodván, hét „kozsokot” öltött magára, hogy ne fázzék. Ám ahányszor a nap fel-felsütött, egy-egy bőrködmönt levetett magáról, s így, mire felért a csúcsra, megfagyott... Népi csengésű írásait gyakran követik szerelmes versei.

A férfiak szerelme láng
Magasra fellobog,
Vihartól él vagy alszik el,
Túlságok közt forog.

A nő szerelme bolygó tűz,
Míg élő tárgya nincs,
És titkon senyvedő parázs,
Ha rajta a bilincs.

A férfiak szerelme tölgy,
Egy szírt vagy óriás,
De szétrombolja sors, idő,
Kicsiny vagy nagy csapás.

A nő szerelme könnyű nád,
Mindenfelé hajlong,
De mégis áll és mindig áll,
A sors bármint borong!”

/ A férfiak szerelme láng, részlet/

Versei az Erdélyi Múzeum Egyesület könyvtárában szép rendben megvannak, hova Mike Sándor hagyatékából kerültek; több regényt is fordított, melyek szintén kéziratban megtalálhatók. Édesanyjával egy élménydús körutazáson vett részt 1845 augusztusában, Erdélyben, aminek naplója ma is fellelhető. Alább olvasható egy Döbrentei Gábornak irt levélrészlet az utazásról:

„Kedves Bácsikám!

… ; Mi is valahára tevénk egy kis utat hazánkban Szebenig és V. Hunyadig; 's ki nem mondhatom mi jól esett nekem e kirándulás, ujabb tárgyok látása; meg is énekeltem e' nagy utazásomat mihelyt haza jövék, mert, édes Bácsikám, a' nyáron újra íspiritusomjött verseket firkálnom, pedig már azt gondoltam volt, hogy végképen el költözött tőlem. Úgy el közönösedtem volt, 's egészen meg nyugodva
prózaiságomon, 's e' miatti visszavonultságomban, azt gondolám sohatöbb verset irni nem fogok; …”

Kérelem

Virágot adjatok,
Mig zöldéi életem:
Bort, kardot férfinak
Virágot csak nekem.
Sárgát, fejért pirost?
Nincs mért kérdeznetek:
Mint szépség gyermeki,
Mindnyájan kedvesek.
Fa, rét miket tenyészt,
Mind, mind adjátok át,
Hogy köztük bús szívem
Feledje Ön magát.
E’ lét külömben olly
Virágtalan vadon:
Naponként érzem azt,
Merengve sorsom

Költeményei közül egy németül is megjelent Drezdában, 1854-ben. Malom Lujza ekkortájt már nem élt. Egyszerű természetesség, vonzó nőiesség, párosulva kivételes tehetséggel és ritka műveltséggel. Sajnos korán távozott az élők sorából [irodalmi és más művészeti tevékenysége miatt kortársaitól, főleg a nőktől gyakran meg nem értve, mert félremagyarázták törekvéseit], alig huszonhat éves volt, amikor beteg tüdeje elvitte... 1847. március 18-án halt meg Kolozsvárott, s Désen temették el három nappal később. Édesanyja, özvegyként, egy évre rá 1848-ban követte, nem bírta elviselni egyetlen gyermeke halálát. Lujza szomorkás természete mintha készült volna a korai elmúlásra. Halálos ágyának párnája alatt egy korábbi versének sebtében átjavított változatát találták a siratóasszonyok. Ennek néhány sora került fel a Malom család dési, nagytemetői sírboltja homlokzatára:

„Le a kínok világából, földbe sírba vágyok én,
Hol felettem rózsák nyílva, nyugodjam a csend ölén.
Onnan ismét fel, magasra, dicső mennybe vágyom én,
Mert a mennyet itt a földön soha föl nem lelhetém.”

Az erdélyi hírlapok mind meleg kegyelettel idézték föl emlékét. „A kékharisnyás nők rossz hírben állnak a közönség ítélőszéke előtt. Nemcsak a költői tehetséget akarják elvitatni tőlük, hanem azt mondják, hogy rossz hitvesek, anyák, házi nők. Lesz ebben némi igazság is. De nem [akarok vele foglalkozni]. A sok általános beszéd helyett egy igaz írónőt mutatok be e sorokban, (Malom Luizt) akire a fentebbi vádak ugyancsak nem illenek, írta róla a Figyelő halála után.
Ha verseit elemezzük, úgy gondolom, magányos befelé forduló lélekké tette az általános értetlenség. Jó példa erre több mélabús dala. Ilyen a „Hiában” című versében,1838 januárjában:

„Hiában a remény, nem lehetünk boldogok;
nincs a lánynak egyebe, mint a könny.”

Az „Őszi dal”-ban 1840 októberében megrajzolja az ősz borúját, megkapja lelkét a fenyő; „kőből szívta életét s télen, nyáron mindig él”; rokon az ő lelkével: „kőszirten kopáron szilárdul áll, öntudata élteti”. A „Szüntelen búcsuzás” soraiban felsóhajt, hogy az egész természet, az egész élet csak egy folytonos búcsúzás. Sírva bár, de mindig búcsúzunk: „Válni sorsunk! és míg élünk, Itt a földön, mi marad meg? Abból, a mit szeretünk Csak egy búcsúszó nekünk”. A Lét gyámolában keserűen panaszol, hogy éle-tünk egyedüli gyámolítója a feledés. M á r 1847 januárjában, mintha sajátságos halálsejtelme lett volna, e dalt írta:

Fel a róna mélyeiből,
Ott a hegyre vágyom én!
A szabadság ott lakozik
Bérezek havas tetején.

El, e zajos néptömegből,
Rengetegbe vágyom én,
Hol minden fa néma barát,
S lelkem éled lomb édjen.

Le e kínok világából,
Csöndes sírba vágyom én,
Mert a mennyet itt a földön
Soha föl nem leltem én!

Másfél évszázad múltán, vagyis az 1990-es években Malom Lujzát újra felfedezik, versei felbukkannak különböző antológiákban (például: Csokor, magyar költ nők verseiből, 1997, Magyar nőköltők a XVI. századtól a XIX. századig. Unikornis Kiadó, Bp. 1999, Csóri Sándor: A nő. Novella Kiadó, Bp. 2003) és folyóiratokban.

Források: Budapesti Viszhang, Erdélyi Múzeum 1898. (Versenyi), Honderű, Hon és külföld, Irodalmi Lexikon, Irodalomtörténeti Közlemények 1900. 376. l., Magyar Lexikon, Pesti Divat, Társalkodó különböző számai

                                                                                                                                                                                    Összeállította – cspb –