Kosztolányi Dezső: Kármán József

     Huszonhat éves korában halt meg, 1795-ben, Losoncon. Csonka életművet hagyott hátra. Ezt egy nagy elbeszélés – vagy egy kisregény – alkotja s néhány tanulmány, rajz. Ha lapozgatjuk írásait, elfog bennünket valami nyugtalanság. Nem értjük, honnan támad egyszerre, elődök nélkül. Honnan a szépprózának ez az egyenletes lejtése, az elbeszélésnek ez a biztonsága és simasága? Honnan értekezéseiben ez a tündökletes világosság, ez a bátor higgadtság, ez az európai szigor, mely érettebb főtől is meglepő volna? Petőfire kell gondolnunk, ki szintén csak huszonhat évet élt, mint ő, s oly költeményeket hajigált el, a kedély, elmélyülés, élettapasztalat oly remekeit, melyeket egy hosszú pálya se magyarázhatna meg. Zavarunkban így okoskodunk: Petőfi a vers lángelméje, Kármán József a próza lángelméje. Ezt a párhuzamot a maga igényességében és merevségében Kármán József nem bírja ki, mert nem oly eredeti alkotó, mint Petőfi. De akárhogy forgatjuk a szót, el kell ismernünk, hogy csodának csoda.
Izgató jelenség. Egy halott század utolsó éveiben szikrázik föl, a XVIII. század határmezsgyéjén, szinte egyedül, a megújhodás előtt, s minekelőtte kialudnék, fényzáport szór maga köré, akár egy gyorsan kirobbanó tűzijáték. Utána sötétség, előtte is sötétség. Kortársai nem emlegetik. Később fedezi föl Toldy. Elszigetelten él. Egy református pap fia. Gyermekségében a kor divatja szerint szellemeket idéz, a túlvilág titkos híradásait lesi. Sejtelmeiben ezt írja: „Szoros viszonyba léptem a szellemekkel, s jobban tudtam és ismertem nevüket, nemüket, megjelenésük és megidézésük módját, mint szülővárosom embereit és utcáit.” Regényes és rejtélyes. Amellett aufklärista, a fölvilágosodás híve. Mint Kazinczy és Kölcsey, ő is szabadkőműves, a pesti Hlt Csillag című páholy tagja.
Bécsben beleszeret egy grófnéba, spizai Markovics Miklósnéba, grünthali Öffner Mariannába, a cavilói várparancsnok leányába. Az asszony huszonöt éves, ő húsz. A férj, akit már vénembernek tartanak mind a ketten, harmincnyolc éves, politikai kalandor, zavarokat akar előidézni a Balkánon, vagyonát föláldozva, a montenegróiakat szeretné a császárnak szállítani, közben pedig magára hagyja, elhanyagolja feleségét, még pénzt se küld neki, úgyhogy az gyakran szükséget lát. A grófné német leveleiben csak így nevezi az urát: „a dalmata”. Kármán József, aki különben franciául, angolul és olaszul is tud, németül levelez Markovicsnéval. Levelezésük külön kis regény. Mind a ketten betegek és rajongók. Lobognak, izzanak a láztól. A Grófné így kacérkodik vele: „Bocsáss meg, barátom, hogy ilyen szabadon írok, de gondold meg, hogy sokkal jobban szeretlek, semhogy megcsalni tudnálak. Ugye, te elborzadsz attól a gondolattól, hogy én feleség vagyok; mennyire fognál egykor még átkozni, ha neked ezt az ellenvetést nem tettem volna. A te szíved romlatlan, megbecsülhetetlen, és éppen azért a legnagyobb szörnyetegnek kellene lennem, ha rászedni akarnálak. Igen szépen és könnyeimmel kérlek tehát: szeress engem, de csak mérséklettel.” Kármán pedig ekképp szólongatja a grófnét: „cara mia seccatura – én édes gyötretőm.” Az asszony érzi azt az akadályt, hogy udvarlója öt egész évvel fiatalabb nála. Folyton szenved a fogaival és a szemeivel. Már kissé el is hízott. Arra az időre ígéri imádójának a végleges boldogságot, amikor már teljesen megöregszik, s – borzasztó elgondolni – harmincéves lesz. Úgy tervezi, hogy majd elválik urától, s egybekel Kármánnal. Hat évig tart ez az emésztő szerelem, melyet szellemi örömök, félreértések, levélvisszaküldések is fűszereznek, aztán a dalmata gróf visszaparancsolja feleségét bánáti birtokára.
Kármán Pozsonyban ügyvédi oklevelet szerez. Később göndör fürtös fejével, égő, viaszsárga arcával feltűnik Pesten is, az akkor kialakuló irodalmi központban, gróf Podmaniczky Mária és gróf Beleznay Miklósné estélyein. „Pest Alkibiadészé”-nek nevezik. Gróf Beleznay Miklósné pártfogásával kiadja az Urániát, az első magyar női folyóiratot, de csak három kötete jelenik meg, előfizetője kevés, alig száz. Igazgatja az első budai színjátszó társulatot, s megírja alkotmányát, melyből arról értesülünk, mi a színházi személyek kötelessége, mennyi hópénzt kap a színházi ruhatáros, a „ruházatok gondviselője”, a színházi fodrász, a „hajfodorító” és a színházi tűzoltó, a „kéményseprű, tűzre vigyázásért”. Úgy látszik, része lehetett a Martinovics-féle összeesküvésben is. Talán ős is Kufsteinbe vagy Spielbergbe kerül, talán az ő szép arszlánfeje is a Vérmező füvén gurul el, ha betegsége nem rendelkezik másképpen: a tüdővész ítélte halálra. Két héttel Martinovicsék kivégzése után csöndesen hunyt el, édesapja házában. Még a huszonhatodik életévét se töltötte be egészen.
Ma, mikor a Fanni hagyományait olvassuk, vegyes érzések kísértenek bennünket. Régies, régimódi történet ez. A mese váza vékonyka. Egy nemes kisasszony, aki Hamupipőkeként él mostohája és zord atyja mellett, beleszeret a vidéki táncmulatságon egy fiatalemberbe, de a leány szülei nem helyeslik a házasságot, az ismerősök megrágalmazzák őket, s Fanni a végtelen szerelmével elhervad. Ez a lélektani regény az ő vallomása, hagyatéka, naplója. Érzelmes és érzelgős, mint a kor, melyben született. Gessler idilljeit olvasták akkor. Azon, amin most csak ásítozunk, az akkori emberek hangosan zokogtak. A természet, melyet Rousseau nemrég fedezett föl, az erdők, a patakok, a ligetek zöld lombfüggönyei oly ingerlők voltak ebben az időben, mint a frissen festett, színpadi díszletek. Fanni elképzelt arcmását több ízben megrajzolták, szalaggal homlokán vagy szétbomlott, leeresztett hajjal, elbódult önkívületben, világfájdalmas, könnyező szemekkel. Mindenképpen hasonlít Werther kedveséhez. Goethe Werther keservei kétségtelenül hatott is a regényre. De hogy milyen úton-módon és mértékben, azt mi már bajosan tudjuk eldönteni. Aki tanulmányozza az eszmék és érzések vándorútját a világon, meglepő eredményre jut. Azt tapasztalhatja, hogy a kortársak mindenkor láthatatlan huzalokkal vannak összekötve a föld minden pontján, érintkeznek, anélkül, hogy ismernék vagy olvasnák egymást. Valami delejesség árad a levegőben, s megrezzenti az idegrendszert. Egy meghatározott évben feltűnik valamilyen jelző Norvégiában, Oslóban, s ugyanekkor írja le ugyanezt a jelzőt egy másik író is, Spanyolországban, Sevillában. A találkozás sokszor megdöbbentő. Csak a lelki összehangolás, az azonos hullámhosszúság magyarázhatja ezt. Ez a jelző néhány év múlva divattá válik, majd hatástalanná kopik. Aztán az ízlés titkos sugallatára egyszerre tűnik el mindenütt, Varsóban, Berlinben és Budapesten, vagy kicserélődik valami mással. Ha a hold jelzője addig „szűzi” volt, „halvány” lesz vagy „vigyorgó”, vagy talán „beteg” és „puffadt”. Itt és ott az írók a maguk egyénisége, ösztöne szerint írnak, keresik az igazat, a jellemzőt, az újat, abban a hitben, hogy valamennyien eredetiségük szeszélyes végtelenjében kalandoznak, de voltaképp mindenütt és mindig egy ki nem mondott csillagászati törvény korlátozza és irányítja őket. Ebből érthető meg, hogy a kortársaknak nemcsak a kezük vonása, a betűik hasonlítanak egymáshoz egy század keretében, hanem tárgykörük, életfölfogásuk, bölcseletük és kifejezésmódjuk is.
A Fanni hagyományai, mint olvasmány, mos, majdnem másfél század múltán is friss és élő. „Ó, be jó itt!… veteményes kertünk ajtaja megett, melyen a gyümölcsösbe járnak, a sövényt vastagon befutotta a komló, amely általfonódik egy szép kökényfácskára, és ezen nyájas boltozat alatt áll az én kis asztalkám, amelynél oly jó ízű az olvasás. Ide lopom ki magamat sok vasárnap délutánján és sok korán reggelen, mikor senki sem lát, senki sem bánt. Itt olvasok orozva, itt írok, itt sírok orozva.” Ez a próza tiszta, az előadás közvetlen kellemével, kölöncök nélkül. Amit leír, azt látjuk és érzékeljük. A vidéki táncmulatságot így rajzolja: „Fehér tiszta ruhát vettem ki, hajam természetes színében, szorgalom nélkül rendbe szedve, egy rózsa minden ékesség helyett belészúrva, derekamon egy öv pántlika – s így kész voltam… Alkonyodott, midőn a kastélyhoz közelgettünk, a számtalan gyertyák világa előnkbe lobogott. A muzsika csendes és alacsony zengése, mint a reggeli álom árnyéka, messziről hangzott előnkbe. Rendkívül érzettem magamat… Orcám veres tűzzel égett, és szívem, rettenetesen vert.” Sehol semmi lomposság vagy bőbeszédűség. Sokáig tartott, amíg prózánk annyi botorkálás és bukdácsolás után erre az egyöntetűségre tett szert. Kármán József már öntudatos művész. Mondatai egyenletesen göngyölődnek le. Ott szakadnak félbe, ahol kell. Ebből a természetes szaggatottságból támad prózájának lüktetése. Nietzsche valahol arról elmélkedik, hogy micsoda a jó próza titka, s megállapítja, hogy „a próza szakadatlan és nyájas harc a költészettel, minden varázsa abban van, hogy unos-untalan kisiklik a költészet elől, és ellentmond neki”, de közben mindig vele kacérkodik, amikor engedményeket tesz a hétköznapinak és a középszerűnek, „amellyel a legnagyobb íróművészek folytonosan és bőségesen éltek”. Csodálatos, hogy a jó prózának ezt a fő-fő titkát már a XVIII. században ismerte Kármán József.
Hogy mennyire ismerte, és hogy mennyire öntudatosan élt vele, az igazán értekező munkáiból tetszik ki, főképp az Urániában közölt tanulmányaiból, A nemzet csinosodásából, mely az ő hagyatékának tekinthető. Ez a gyermekember mint a nemzet méltó tanítómestere lép föl, s oly igazmondó, bátor, hogy Széchenyit is megelőzi, s ma sem elavult, ma is időszerű. „Megbocsáthatatlan hibája az nemzeti íróinknak, hogy kényeztetik nemzetünket. Ezek, akik felhágnak a tanító székre, felemelik szavukat, hogy oktassanak!… Ó! mely illetlen ezeknek szájukban a hízelkedés… Aki ezt a kenetet nem érzi magában, ne nyúljon mosdatlan kézzel ehhez a szent hivatalhoz. Merész legyen – víjjon meg bátran a tudatlansággal és az erőszakkal; hagyja az örökké való” »úgy van! igenis!« mondást a tányérnyaló sycophantáknak… Szabadon írok, mert ezt törvényemmé választottam. Szívem teljességéből írok, mert a szívre akarok munkálni.” Hitvallás és lelkiismeret-vizsgálat ez, a magyarság legvégzetesebb kérdésének megbolygatása: a lenni vagy nem lenni nemzeti párbeszéde. „Lesz-e Pannóniából valaha Albion? Támadnak-e Newton, Locke, Shakespeare és Miltonok itt is miközöttünk?” – kérdezi. Erre pedig azt feleli, hogy alkossunk nagyot, önállót, mi magunkból, s akkor ránk fordítja szemét a „negédes külföld, és észrevesz majd bennünket”, mert itthon is csak az az érték, ami ott kívül, az európai érték. A tudomány ne legyen nehézkes, ködös és unalmas. „A múzsák szeretik a Gratiáktól kísértetni magukat. A kellemetesség egy a legelső tulajdonságai közül a tudományoknak.” Ne áltassuk magunkat, hanem lássunk világosan. „A versek és versecskék özöne elborította hazánkat… Szabad léleknek vélte magát minden oskolagyermek, aki a vessző elől elszökött, mert minden arcátlan lábban tapodott, ami szent és tiszteletes… A féltudósságnak lehet tulajdonítani, hogy a nemzeti literatúrába félrevezető ösvényeken járunk… Kevesebbek lesznek munkáink. De mit árt az! csak jók legyenek.” Ami nyelvünket illeti, így kiált fel: „Homály és temérdek felleg fekszik némelyek írásain. Visszás, a nyelv és értelem szent törvényeivel ellenkező, idétlen és erőltetett faragás volt sokaknak szüleménye: elrontották, megszeplősítették szűz nyelvünket, és mivel mindég csak követek, mindég csak emlékeztek, sohase formáltak, sohase gondolkoztak, kivették eredeti erejéből, szívós és velős természetéből nyelvünk egész alkotását.” Itt pedig az akkori erőszakos nyelvújítók méltó ellenfeléül, fékező munkatársául ajánlkozik, aki nyelvünket Pázmány szellemében újította és fejlesztette volna, szőrmentében, az ősi gazdaságából, s ehhez – amint írásai mutatják – ereje, képessége is lett volna. Ámultos ez az ifjú. Ígéretében egy új és más, keményebb Kazinczynak látszik, egy irodalmi Széchenyinek, hatalmas erkölcsi követelményekkel és önismerettel, az ízlés és a nemzeti önbírálat törvényhozójának. A mérték, amelyet fölállít, óriási. De ha ezzel mérjük, még akkor is nagy.

Pesti Hírlap, 1935. május 19.