Jókai Mór: A két hízó
Tréfás versezet
«…Öreg Ártány bácsi, nem hallja? zörgetnek;
Nyitják az ól-ajtót.
Jön már a szolgáló a kukoricával,
Látom a szakajtót.
Oi, oi! de jó ilyen úri módon élni:
Délelőtt jóllakni, délután henyélni.
A többi mind fárad maga abrakjáért;
Ló húzza szekerit,
Ökör szánt, eb stárzsál, a ludat kopasztják,
Némelyt meg is verik.
Oi, oi! nekünk áll a világ ingyen,
A helyünkbe terem, ami csak kell, minden.
Amint megéhezünk, hozzák a moslékot,
Fáin jó habarék!
Tök, dinnyehaj, savó, korpával keverve
S szilvamag egy marék.
Lehet-e már ennél delikátabb trakta.
Héj! nagy bölcs lehetett, ki ezt összerkata.
A mi gazdasszonyunk valami jó tündér,
Kinek az a dolga:
Hogy a makkusokat nagy kitüntetéssel
Mindenütt pártfogolja.
Fülünket vakarja hátunk cirógatja
S kend mindezt mogorván dörmögve hallgatja?»
«Édes öcsém, süldő, igaz, hogy jól élünk
S nem fáradunk érte;
Mit az ember kíván, mind helyébe hozzák,
Még mielőtt kérte.
Grum, grum; mind hiába, nekem nincs étvágyam
S csak úgy forgolódom ebben a jó ágyban.
Szűk ez a mi ólunk, rekesz alatt tartják,
Nem tetszik ez nékem.
Szalonnám dicsérik, héj ez a fejemben
Szeget ütött régen.
Grum, grum; csak az ólat rágom nagy veszetten
S bánom, hogy ilyen sok szalonnát felszedtem.
Gonosz sejtelmektől viszket az én hátam,
Sertém csakúgy borzong;
Ha nem is fáradunk, mért van, hogy ilyen jól;
Foly ez a mi sorunk?
Grum, grum; te csak habzsolj, mennyit gyomrod felvesz;
De én már tudom, hogy a kolbász miből lesz?»