Darmay Viktor: Ábránd
Meghalni! oh, mily méla ábránd
Lepett meg titkosan…
Legyen szép, csöndes május alkony,ú
Mint a minő ma van.
Susogjon a lomb álmodozva,
Szelíden a dalok,
Szálljon búcsúfény ablakomra,
A mikor meghalok.
Lássam e tájt, e délibábos
Rónát, mely végtelen;
Keringő fecskék víg csoportját
A tiszta légbe’ fenn.
A kék erdőt, ott messze, amely
Már szürkül és borong,
S langyan homályba tűnni mindent, –
A mikor meghalok
Érezzem a lég üde árját,
Mely illattal vegyül,
Az emlék tündércsókját, melytől
A szív megrészegül.
És álmodjam még vissza egyszer,
Mi réges rég halott:
Százszor megsiratott szerelmem:
A mikor meghalok.
Öleljem szívemhez egészen
A nagy természetet…
S óh, hagyjátok e percnek üdvét
Nekem, ti emberek.
Ne jöjjön senki, és ne lásson
Csak ti, szép csillagok;
Ti nézzetek hunyó szemembe,
A mikor meghalok.