Balla Borisz: A keresztény

Néhányan a jólöltözöttek közül egy keresztet vertek a sáncba. A kereszt kőrisfából készült. Olyan nagyságban, mint egy tizenötéves fiúgyermek, az Úr teste függött rajta. Egyszerű munka volt, a test alig különbözött egy durva fatuskótól. DE a közepén, a szív alól, piros vér folydogált. S vért festettek a szemek alá is.

    Megparancsolták Solnak, hogy verje a mellét és hódoljon úgy, ahogy tud. Soltról levették a köteleket, a fiatal pogány szó nélkül letérdelt. De ahogyan tette, nem igen tetszett a körülállóknak. Rengeteg ember gyűlt már a sáncok köré. Szent Mihály arkangyal vigíliája volt, késő délután és senki sem dolgozott. A szeptemberi nap itt most a nyugati sáncokat világította be, s talán utolsókat fénylett; mint az ősztől borzongó legyek, lustán ténfergett a sok nép a sárga alkonyban, amely kezdve a délnyugati várfaltól, végigömlött a Veszprém-völgyön. A patakmenti fűzekben halottsárga foltokat és árnyakat festett, a szerint, ahogy a szél nyugat vagy kelet felé forgatta a leveleket. A vár alsó sánclábánál, ahová a keresztet egyik clericus canonicus, a világi papok konventjének Gergely nevű tekintélyes tagja szúratta: ott, az előkelő részen álltak a királyné udvarnokai, azután néhány altaichi szerzetes: átutazó vendégei a bakonybéli kolostornak. És három bajor világi vendég, akik közül az egyik Stundick névre hallgatott. Ez a Stundick odafordult az altaichi szerzetesekhez és diadalmasan Solt felé mutatott, akit most meg fognak alázni. A szerzetesek azonban szelíden megjegyezték, hogy ők menni készülnek…

    - Most? Amikor Urunk imádására hajlítjuk a pogányt? Éppen most, – kérdezte furcsálló hangon Gergely, a clericus canonicus. – A szerzetesek nem feleltek és lehajtott fejjel lassan eltávoztak. A tömeg, amely arrébb állt egy kicsit, utat nyitott nekik; néhány asszony odakapott a skapuláréjukhoz és megcsókolta a szerzetesek ruháját. Azok hagyták. Később eltűntek a bakonyi erdők felé kanyargó ösvényen, a sötétkék árnyak világában.

    Gergely mellé egy asszony, Tanát lánya és Ellő veszprémi hadnagy felesége, kövér, gazdag és sárganyakú nő állt. Kezén vezette kisleányát. Gergely kövér, fehér ujjaival kegyesen megsimogatta a gyermeket, az asszony pedig így szólt:

    - Úgy ereszkedett a földre ez a pogány eb, ez az ótvaras lelkű, hogy az én drága férjem leüttetné érte a fejét. Istenünk előtt így térdelhet-e egy ilyen kutya?

    A tömeg egy része most szitkozódásba fogott, össze-vissza kiabált. A gyerekek bámultak, néhányan közülük kenyeret majszoltak. De az egyik gyermek sírni kezdett, torkán akadt a kenyér és rémülten mutogatott kicsi, barna ujjaival a térdeplő pogányra. Solt szeme alól két vékony patakban újra szivárogni kezdett a vér.

    Az előkelő asszony összeszorította fényes, kövér ajkait és előredőlve leste a fiatal pogány arcát, amelyet össze-vissza vertek, s most inkább szánalmas volt, mint szép.

    - Üssék… – suttogta az asszony, s a nyakán majd kipattantak az erek.

    Stundick, a ritter, a háta mögé csúszott és hozzáért.

    A katonák, akik a hevesújvári Sáron kolostorból idáig kísérték, s az egész úton össze-vissza pofozták Soltot, Vászoly rokonát, most felráncigálták és keményen megfogták őt. Solt támolyogva ingott két lábán, amely hasonlatos volt két fiatal tölgyhöz, de tele sebekkel és a vér alvadt gyantáival a két térdén. A clericus canonicus körül állók, az előkelő bajor vendégek, a hadnagy felesége, a német és dalmát jövevények, tölcséres bársony köntösükben, s a veszprémi cívisek és milesek asszonyai: ezalatt Gizelláról beszéltek, a királynőről. Arckifejezésük ekkor megváltozott. Amíg Jézus Krisztusról prédikált Gergely a pogány Soltnak, azt parancsolván neki, fogadja el Istenének; amíg a keresztet kihordozták, s a sáncba ültették, addig ezeknek az előkelőknek arca megelégedetten közömbös és jóllakott kifejezést mutatott. De az egyik lovag a veszprémvölgyi kolostor felé mutatott, amely fehér falaival és tornyaival úgy lebegett nyugaton, a domb irányában, s a lankadó napfényben reszketve, mint az alkonyi álom. És kiejtették a királynő nevét, aki ott imádkozott a kolostorban. A királynőről esvén szó, az arcok hirtelen megteltek óvatos áhítattal és leselkedő gyanakodással. A királynő neve izgalomba sodorta a társaságot. A sáncba tűzött keresztet, a durván kifaragott Üdvözítővel, most egy ideig csupán Solt összevert arca és vérző szemealja bámulta. S oly kevés értelmét látva az egésznek, ami itten történik…

    „Megtöröm a derekát”, – gondolta Gergely.

    S Gergely rámosolygott a jólöltözött asszonyokra, az asszonyok pedig kedveskedve mosolyogtak a hadnagy feleségére, s a hadnagy felesége Stundick lovag erős, vörös nyakát nézte. „Igen, ezek itt mind tekintélyes, gazdag, rendes emberek, – gondolta magában Gergely. – Kiváló keresztények, valóban…” Ha most Jézus imádására kényszeríti e pogány lelkét, a királynő is tudomást vesz talán róla…

    - Térdelj le több alázattal, hallod-e, itt a keresztény nép előtt, akik vallják az egy és örök Istent! – kiáltotta hangosan.

    Solt elfordította a fejét. A katonák lerántották a földre. A bakonyi erdő felől ekkor egy csapat ember közeledett, hangosan énekelve. A társaság: a városi előkelők és az idegen vendégek összerezzentek. Egy pillanatra a dallamra figyeltek, amelyek a Regina coeli első strófájára hasonlítottak.

    - Ezek a szerzetesek! – legyintett a hadnagy felesége és megigazította aranyláncát. – Mondhatom, kedvelem őket! Megdobálják az embert a szavaikkal, ha tekintélyt tart a csőcselék előtt.

    Stundick „bennfentes” létére meglökte Gergelyt: – A jobbágyok talpnyalói, – mondta – lennék én a király úr, visszakergetném őket Konrád császár szoknyája alá. Megbolondultak, eszelősök, a szegényekhez dörgölőznek, koplalnak…

    Akik arrébb álltak a sánc alatt, a nagy sokaság, azonban szegények és elnyomottak voltak és tisztelettel figyelték a közeledő éneket… Gergely közben a sáncba tűzött kereszt elé lépett és a katonák odalökdösték eléje Soltot, Vászoly fiatal rokonát.

    - Elismersz-e fensőbbségednek? – kérdezte Gergely. Mindenki odanézett a kereszt alá. Nagy csend lett. Solt az egyik fűzfára tekintett, amely a Veszprém-völgyből mind erősebben fújdogált most. – Ki segít rajtam? – gondolta Solt és eszébe jutott szabad gyermekkora és hajdani szabad társai, akikkel szerették egymást, bár erről nem beszéltek soha. – Ezek szolgalelkek és az ú Istenük nem szól. Az én Istenem, a mi napos világunk, az én szép szabadságom, az én jó erőm pedig elfutott előlem, mint fut a fény az árnyék alól. Ki segít rajtam? – gondolta és nézte a faragott kerezstet; fájtak a sebei, de nem mutatta.

    - Mit akartok? Szolgák, ha sokaságban vannak! Olyanok vagytok! A ti Istenetek nem hív engem – felelte Solt.

    - Majd elfogadod! – ugrott oda Stundick, s közben az előkelő asszonyokra pillantott egyet és nagyot kiáltott:

    - Térdre! Térdre!

    A hadnagyné kivörösödve visította: – Üssétek! Csorogjon a vére! Így beszélni erélyes, keresztény asszonyok előtt!…

    - Térdre, kutya! Meg kell törni, be kell szorítani a rendbe. Igába a szutykos pogánnyal!…

    A nép, az ácsorgó jobbágyok, gyerekek és asszonyok is kiáltozni kezdtek. Solt a nyakszirten érezte az első ütést és mialatt ajkait szuszogva harapta össze, a földre zuhant, de kezével megtámaszkodott és átkozódva ordított fel, az ég felé. Nyugaton, az apácakolostor felett, szelíd fény ütközött elő az esti égen. Mély és kék volt az ég arrafelé, ahogy az est hajnali csillaga most megjelent.

    S a sáncaljon, a kereszt mögött, hideg árnyékok reszkettek már, amikor az éneklők, a három előbbi altaichi szerzetesek s más idegenek ideértek: Regina coeli lactare: Alleluja! Quia quem meruisti portare: Alleluja. Resurrexit sicut dixit: Alleluja. Ora pro nobis Deum: Alleluja.

    Az előkelő asszony ismét azt kiáltotta, hogy ő erélyes és hogy „ő nem tűri…” amikor reszkető dühös tokája hirtelen megmerevedett és nagyot bámult.

    A nép megállt. Gergely méltósággal s haraggal kiáltott a zarándokcsoport felé, közöttük felismerte az előbb eltávozó bajor szerzeteseket is.

    - Mit zavartok munkánkban? A Várispánnak tudomására fog jutni, hgoy ti fratresek hangos énekkel beavatkoztok…

    A szerzetesek s a bakonybéli magyar remetepapok néhány idegen fényes úr, akiket jobbágyok s a monostor szegéynei kísértek, mikor egészen közel voltak már, elhallgattak énekükben és letérdeltek. Közöttük térdelt a kereszt felé fordulva az ifjú, akiben Stundick lovag rögtön felismerte Gizella és István fiát, a szlavóniai herceget.

    Az egész nép követte őket. Térdre hullottak görbe alázattal, nem a kereszt, hanem Imre felé fordulva az „erélyes hölgy” is. Szemük megnőtt, pislogó szemhéjaik alól a hatalom örökösét keresték és tapogatták. A földön pedig Solt hörgött és a szívét fogta.

    A csillag nyugaton emelkedett, s igen fényes volt szelídségében. Imre, a szegény, bajor szerzetesektől követve, Solt elé lépett.

    A szerzetesek még mindig lehajtották arcukat és semmi indulat nem látszott rajtuk; csak igen hasonlítottak egymáshoz s Imréhez; az arcuk egyébként sápadt volt. Imrének volt pedig valamennyiük között a legtöbb könnyűsége, ahogyan megmozdult.

    - Te vagy, Solt? Rokonom vagy, úgy-e? – kérdezte.

    Solt csak hörgött. A ruhája csupa vér volt.

    - Rokonom vagy, Solt. Krisztus szerelmére kérlek, ismerd el őt, aki téged is megváltott és engem is. És mi nem különbözünk semmiben, Solt.

    - Szolgák fia! – hangzott a földről. A tömeg morajlott. Csak a szerzetesek hallgattak.

    Imre egy pillanatig elnézett a veszéprémvölgyi csillag felé. A szempilláit kinyitotta és itta magába a fényt, amely messziről feléje ragyogott. Ama gyermek, aki a pogány sorsán előbb elsírta magát, most odasimult anyjához és rémülten látta, hogy a herceg homloka fényes, mint a fáklyafény. A többiek pedig nem látták ezt, csak a sötétséget látták, amely a sáncárokról előkúszott és lassan, lassan belepte a ruhák ráncait, az asszonyok kövérségét és ékszereit, a lovagi kardokat, a fegyvereket és barna gyásszal ölelte körül a keresztfát.

    - Testvérek, – suttogta a homályban a herceg – cívisek, papok és nilisek. Colonusok és hospesek, ti igazán nem szeretitek az édes Jézus Urat. Hogyan higgyen nektek ez a lélek? Aki keresztény, nem hivalkodik és nem ítélkezik. Hitének nincsenek tövisei, csupán illata, melyben a pogány is megtalálja Isten bizonyságát. Bizony ez az én vérem itt a véremből, lélek a szabad lelkekből, nem hisz a ti indulatos szavatoknak, vastag ruhátoknak, nevető hangotoknak, megkövült szíveteknek. Isten kertjébe a szavak nem ásnak bele, csak a szeretet.

    És Imre közelebb lépett, a térdei meginogtak, s aztán a földre hullott szépen, mint a virág levele a tölgy alá.

    - Solt – kérte halkan. – Solt, én kérlek a Jézus Irgalmára, engedd, hogy Uramnak nevezzelek, te szegény, akit megütöttek. Te vérzel. Isten tudja csak, de akit megütöttek, mindaz, Solt, az ő gyermeke lett. Úgy-e, meg fogsz keresztelkedni, Solt s én előre megcsókolom érette a te lábadat… – szólt és a körülötte állók arcáról nem lehetett leolvasni, mit gondoltak és éreztek, olyan sötét volt már. Bizonyára voltak olyanok is, akik a tekintélyt sajnálták.

    De a kis gyermek, az előbbi, újra elsírta magát a nagy sötétségben…

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf