Benedek Elek: Öcsike-történetek 5.
5. Hazug Péter bácsi
Öcsike a múlt héten elhatározta, hogy bebizonyítja: igenis szokott Hazug Péter bácsi aludni ebéd után, mégpedig olyan mélyen, hogy akár ágyút sütögethetnek a füle mellett.
A gyerekek kíváncsian kérdezgették, hogyan akarja úgy bebizonyítani ezt, hogy Péter bácsi semmiképpen le ne tagadhassa. Öcsike csak mosolygott, de nem árulta el a tervét.
Egy szép napon ebéd után egyes egyedül átszökött Péter bácsihoz. Vitt magával egy fésűt, egy kefét meg Hancikának a hajszalagját. Ott találta Péter bácsit a szokott helyén. Persze, hogy aludt mélységesen. Még a borát sem itta ki. A híres „sztétrobbant2 pipa a kezében volt, de a kupakja a földön.
Öcsike szépen odasettenkedett hozzá, s gondosan fésülni kezdte hosszú szakállát. Péter bácsi meg se moccant. Aztán – befonta Öcsi a szép ősz szakállat jó vastag fonatba s a végét módosan megkötötte Hancika szalagjával. Mikor ez is megvolt, játszani kezdett a Péter bácsi kiskutyájával.
Vagy egy óra hosszat játszadoztak, kergetőztek. A kiskutya vidám vakkantásai, Öcsike harsány rikkantásai sem ébresztették fel Péter bácsit. Egy óra múlva aztán nyújtózni kezdett, kinyitotta a szemét, ásított, álmosan körülnézett és meglátta Öcsikét.
- Kezét csókolom, Péter bácsi – mondta nagy illedelmesen Öcsike. – Talán bizony szunyókálni tetszett egy kicsit?
- Dehogy szunyókáltam – felelte Péter bácsi. – Sohasem szoktam ebéd után aludni. Csak figyeltelek, hogy jól viseled-e magadat, amikor azt hiszed, hogy nem lát senko.
Öcsike nyelt egyet, aztán tisztességtudóan folytatta:
- Anyukám azért küldött, hogy hívjam meg Péter bácsit uzsonnára. Tessék mindjárt jönni, nagyon késő van már.
- Ejnye, ejnye, mégiscsak illenék tisztességesen felöltözködnöm – mondta Péter bácsi.
- Dehogy, dehogy, szép maga így is, Péter bácsi – mondta Öcsi. – Csak tessék jönni!
- Legalább a tükörben megnézem magamat.
- Ugyan, mire való az? – erősködött Öcsi. – Nem kell öregembernek olyan hiúnak lenni. Siessen Péter bácsi, nagyon várják már!
- No, jól van, ördögadta, a te lelkeden szárad, ha szégyent vallok.
Azzal Péter bácsi úgy, ahogy volt, megindult Öcsikével Nagyapóék háza felé. Öcsike anyukája fogadta a vendéget. Összecsapta a kezét és felkiáltott:
- Jézus Mária! Mi történt magával, Péter bácsi?
- M-m mi történt volna? – kérdezte hüledezve az öregúr.
Öcsi anyukájának kiáltására az egész ház összeszaladt. Az unokák kacagva nézték Péter bácsi szakállát.
- Adja vissza a szalagomat! – kiáltotta Hancika, aki tüstént megismerte a maga holmiját. – Adja vissa! Azs azs enyém!
- Mi a tiéd? Mit adjak vissza? – kérdezte Péter bácsi, aki még mindig nem értett semmit.
- De az istenért – mondta Öcsike mamája –, mi jutott eszébe magának, Péter bácsi, hogy befonja a szakállát és szalagot kössön a végére?
- Én … befontam? Én … szalagot? – hebegte Péter bácsi. Csak most pillantott le a mellére. – Nem értem – mondta –, nem értem.
- Majd én megmagyarázom – mondta Öcsi. – Hát igazán nem maga fonta be a szakállát, Péter bácsi?
- Nem hát! Nem bolondultam meg!
- És nem is tudja, hogy ki tette?
- Persze, hogy nem! Hiszen, ha tudnám, ki is csavarintanám a nyakát az akasztófáravalónak!
- Ne a nyakát csavarintsa ki, hanem adja neki a leányát meg a fele királyságát. Én fontam be a szakállát, Péter bácsi, álmában … ma, ebéd után. Bebizonyítottam-e, vagy sem, hogy szokott aludni ilyenkor?
- No, ördögadta – morogta Péter bácsi –, ez egyszer megjártam. Most már nincs más hátra: megházasodom és elmegyek valahová királynak. Aztán, ha lesz leányom és királyságom, megkapod, amit ígértem.
- Jó, majd várok – felelte Öcsi.