Márai Sándor: Kígyók

A fiú november vége felé csak annyit írt, hogy megnősült, most egyelőre Thüringiába utazik, s karácsonyra majd hazajön. Mind sírtak, mikor a levelet elolvasták, az apa öklével az asztalra csapott, a nagymamát ágyba kellett fektetni, mert sírógörcsöt kapott. Feleségéről szűkszavúan írta a fiú, hogy Berlinben ismerte meg, híres táncosnő, fellépett már az egyik nagy berlini színházban is. „Ezer csókot küld édes kis feleségem, Nunu is”, – írta a levél végén.

    A hír teljesen összetörte a családot. Az apa rátarti ember volt, jómódú állatorvos, a családban akadt esperes is, s oldalágon táblabíró. Táncosnő még nem volt a családban. A fiúnak, titokban, egy patikus leányát szánták, kinek volt valami kis hozománya is, házrésze Pécsett és három hol szőlleje. „Mindez azért van, mert külföldre küldtétek” – mondta Fülöp bácsi, s pipáját lobogtatta. Fülöp bácsi negyvennyolc éves volt, makacs kuruc, s gyűlölt mindent, ami külföldi. A nagymamán sebtében eret vágtak; valamivel jobban lett, de még hetekig sírdogált. Ez a fiú volt a kedvenc unokája. Titokban, bélelt levelekben, tízeseket és húszasokat küldött utána most is, mikor külföldön tudta. „Mindig ilyen volt, – mondta siránkozva, – mint a nagyapja. Mindent a maga makacs feje szerint.” Fülöp bácsi önkívületben kürtölte az újságot, boldognak, boldogtalannak, délelőttönként hosszú előadásokat tartott a sörházban, a főtéren megállította a polgármestert s úgy magyarázta, hogy Bódog „hastáncosnőt” vett feleségül. A szégyent úgy viselték, olyan láthatóan, mintha máról holnapra az egész család valamilyen ronda betegséget, epeömlést és sárgaságot kapott volna.

    De ha titokban vallatják őket, kénytelenek beismerni, hogy imponál nekik Bódog választása, s emésztő kíváncsisággal lesik az új menyecskét. A nagymama írt a fiúnak és fényképet kért. A levélre nem érkezett válasz, pedig pénzt is küldött benne. „Mégis hastáncosnő” – kiáltotta diadallal Fülöp bácsi, mikor a nagymama sziszegve elárulta felsülését. Aztán eltűnődtek: elvégre hastáncosnő is fényképeztetheti magát ruhában. Valami más oka lesz Bódognak, ha rejtegeti az asszonyt, – így gondolták. Erna néni, aki már „régen megmondta”, a szegény rokonok csendes, átszellemült mosolygásával, földöntúli boldogságban sétált heteken át szerte a városban. A család gyalázata balzsam volt sebeire, kéjes elképzelésekben fürdött, valami olyasmit képzelt, hogy a hastáncosnők ekhós szekereken utaznak, mint a vándorcigányok, s Bódog pitykés mellényt visel most és üstöt foldoz. A városka utálatból, pletykából, gyűlöletből és unalomból szőtt idilljébe kellemes tápanyagot dobott ez a hír. Alsterékat – éppen az öregúr rátartisága miatt – a szokottnál valamivel jobban gyűlölték és szívből kívántak mentől kiadósabb, ragadósabb gyalázatot. December elején már olyasmit rebegtek, hogy a táncosnők általában – mindenhol a világon – rendőri felügyelet alatt állanak. Az Alster-fiú kénytelen volt elvenni a berlini táncosnőt, – mondogatták, – mert különben a rendőrséggel gyűlt volna meg a baja. „Miért? Hogyan?” – kérdezte lilaszínűre válva Fülöp bácsi és az asztalt verte. Egyszerre ellenzékbe állott. Naphosszat a történelmet tanulmányozta. Lola de Montez és Elssler Fanny emlékezete valamennyire megvigasztalták. A legelőkelőbb családokban előfordult már, – mondogatta, – s ő, igenis, büszkén várja a világhírű húgomasszonyt. A történelem különben is megnyugtatta. Monográfiákat hozatott, s elégedetten olvasta, hogy általában minden, még a legszörnyűbb dolgok is megtörténtek már a legelőkelőbb családokban.

    December elején a család hangulata a másik végletbe csapott át, s lelkesedéssel kezdték várni a húgomasszonyt. Most már úgy beszéltek róla, mint valami főrangú hölgyről, mesebeli hercegnőről, aki olyan finom, kivételes és igényes lény, hogy el sem tudják majd látni annak rendje és módja szerint. A lakást átalakították, a fiatal pár számára a ház legtágasabb szobáját, az ebédlőt rendezték be, mennyezetes ággyal, a szalon bútoraival, még szőnyegeket is kértek kölcsön. Fülöp bácsi kardoskodott, hogy magnézium port is szerezzenek be, lehetőleg nagyobb mennyiségben, mert olvasta a történelemben, hogy „táncosnőknek arra szükségük van.” Éjjel aztán, ha a boltíves szobákban egyedül maradtak, mardosó kétséggel meredtek a sötétbe. Hogyan alszik egy táncosnő, mit eszik egy táncosnő, milyen nyelven beszél egy táncosnő? – nem tudtak semmit. A nagymama titokban franciául tanult. Fülöp bácsi jutányosan beszerzett egy nyerget is, – „minden esetre”, mint mondotta. Kétségtelenül egyszerűbben alakul minden, ha Bódog nem ilyen makacs, s elveszi a pécsi patikus leányát. De a fiúnak mindig valami különös kellett; az apa, Alster bácsi, bosszús modorán is áttetsző önelégültséggel jegyezte meg, hogy a fiú egyéniség, s reá ütött, az apára. „Fiatalabb koromban magam is jártam az operába” – mondta egy selma mosolyával, s bajszát pedergette.

    Thüringiából mindössze képeslapot küldött Bódog, havas tájképet zergékkel. „Karácsonyra haza jövünk” – írta általánosságban; a fiatal asszony, akiről annyit tudtak csak, hogy Nunu a keresztneve, ezen a lapon sem írta alá a nevét. Alster bácsi szívszorongva vette tudomásul ezt a tartózkodást, s tartani kezdett tőle, nem is ért az új asszony a betűvetéshez? Fogalma sem volt, milyen iskolákat végez általában külföldön egy táncosnő? Hosszabb levelet írt Bódognak. „Kedves fiam”, – írta a levélben – „ami megtörtént, az megtörtént, jobb szerettük volna, Anyád és én, ha választásod annak rendje és módja szerint arra a fiatal leányra esik, akit tavasz nyáron kiszemeltünk neked; de a házasság szentség, a szívek vonzalmán alapul, s nyugodt lehetsz, választottadat szülői szeretettel, atyafiságos jóindulattal várjuk. Egy vér vagyunk, egy család, akit te választottál, az a miénk is.” Erre a levélre érkezett a távirat, hogy vasárnap délben jönnek meg, a gyorssal.

    Az érkezés órájában csak a nagymama maradt otthon; a szalonban várta a fiatal párt, új fűzőt csináltatott és beöltözött barna selyemruhájába. Fülöp bácsi minden áron fel akarta venni egérrágta díszmagyarját, melyet a főispáni installáció alkalmával viselt utoljára; de végül is lebeszélték. Mindenesetre Ferenc József kabátot öltött és feltűzte egyik boszniai érdemrendjét. Az apa nagyon sápadt volt, s már negyven perccel a vonat érkezése lőtt kint járt a pályatesten, mereven, mintegy haptákban, tűrte a hóesést és fátyolos szemmel nézett a ködös tájba, elszántan rá, hogy mindent megbocsát. „Egy vér, egy család” – ismételte makacsul. Csak Erna sugárzott: új kalapot csináltatott erre az alkalomra.

    Elsőnek Bódog tűnt fel a vonatablakban. A fiú meghízott és lesült. Mögötte a fiatalasszony, karjában egy gyékénykosárral, s kíváncsian bámészkodott férje vállán keresztül. Bódog udvariasan lesegítette feleségét és heves csókokat váltott szüleivel, Ernával és Fülöp bácsival. Aztán bemutatta az új asszonyt.

    - Csókoljátok meg, – mondta, s könnyek ültek szemében. – Allons, Nunu, on s’embrasse! – mondta az asszonykának.

    A pályaudvaron nem mozdult senki. Kupeczky, a főnök díszruhájában állt a mozdony előtt és mereven szalutált. Sokan jöttek ki fogadásukra a városból, többen, mint ahányan érkeztek. A mozdonyvezető, a fűtő és vonatkísérő csoportban álltak a lokomotív előtt és izgatottan tárgyalták a jelenetet. A fűtő magyarázta, hogy ő már látott a háborúban ghurka-katonákat, de azok sem voltak ilyen feketék. Hüdéses bénultsággal álltak a csoport körül az érkezők és családtagjaik, idegenek is izgatottan fészkelődtek, mert ilyesfajtát azon a vidéken még nem láttak. A fiatal asszony ugyanis fekete volt. Nem úgy volt fekete, mint aki lesült és egy kicsit fekete: koromfekete volt, szurokfekete volt, a kátránynál is feketébb volt, s fekete arcában nyersen hasadt föl nagy, duzzadt, vérvörös szája és nyugtalanul forogtak égő, fekete állatszemei. A fiatal asszony néger volt, velemelyik kameruni, nagyon jellegzetesen fekete törzsből való. „Egy vér, egy család” – kezdte mondani Alster bácsi, de nem bírta. Karonfogták és a kocsihoz kísérték.

    A meglepetés olyan erősen hatott, hogy az uccagyerekek is mozdulatlanul, mintegy igézetben álltak a kocsi körül, hová Fülöp bácsi, a kiszolgált katonatiszt, reszkető kézmozdulattal tuszkolta be a családtagokat. Elsőnek az apát ültette be, aztán Ernát, aki most már fogait mutogatta, úgy vigyorgott; nem bírta összetartani a száját.

    - Tessék húgomasszony – mondta Fülöp bácsi fojtott hangon.

    A hóesésben ugyanis, ha lehet, a fiatalasszony még sokkal feketébbnek tűnt, mint amilyen különben lehetett, szobában, vagy a színpadon. Fülöp bácsi minden gondja annyi volt e pillanatban, hogy eltüntesse húgomasszonyt a batár mélyiben. A hóesésben szikrázott a menyecske feketesége; örült, a hónak, mosolygott és szép fogait mutogatta kedves, kissé zavart, menyecskés mosollyal.

    Már úgy volt, hogy rendbe jön minden és elférnek a batárban; de a fiatal asszony nem adta ki kezéből a gyékénykosarat. Görcsösen szorongatta, akárhogy iparkodott is elvenni tőle Fülöp bácsi.

    - Szólj neki, fiam, – mondta Bódognak az anyja. – Adja oda Fülöp bátyádnak azt a kosarat.

    - A kosarat? – mondta Bódog, aki sugárzott és a poggyásszal bajlódott. – Jobb, ha Nunu viszi, édesanyám.

    - De miért, fiam? – kérdezte idegesen az apa. – Hát mi van benne?

    - Semmi, csak a kígyói, – mondta mellékesen Bódog. – Tetszik tudni, sásban feküsznek. Ezek itt a mi vidékünkön mindig fáznak.

    - A kígyói? – kérdezte Fülöp bácsi. – Hát hány van neki?

    - Három, – mondta Bódog. – A két viperát Berlinben hagytuk.

    Ebben a pillanatban Erna kiugrott a kocsiból. A boldogság érzetnek olyan hulláma sodorta el, mellyel nem bírt már. Két karjávbal átölelte a szerecsen nő fejét és megcsóolta a hideg, fekete arcot.

    - Majd én etetem őket, – mondta forrón, lelkesen.