Schöpflin Aladár: Cimbora

Hogy került hozzánk, az udvarunkba, nem tudom, talán akkor sem tudtam. A messze elmúlt idők ködéből úgy bukkant elém, ahogy ott van az udvaron, a tornác előtt, rámnéz és én ránézek. Néha erőltetem az emlékezetemet, hogy hozzá tudjam kapcsolni valamihez, valami előzményhez, de soha nem jutott más az eszembe, mint hogy sütött a nap, meleg volt, én lementem a tornác három négy lépcsőjén és ott láttam őt, ő rámnézett, én meg őreá. Különös dolog az ilyen emlék. Egyes részletekre olyan világosan emlékeszem: szavakra, mozdulatokra a cimbora arcára, botjára, kutyájára, mindenfélére, ami vele kapcsolatban történt. Ha rágondolok, akkor tudom legélesebben emlékezetembe idézni a házat, ahol életem első nyolc évét töltöttem, az udvart a végén a patakkal, a kertet. De ez az emlék egészen magánálló, nem tudok hozzáfűzni semmit, ami vele egyidőben történt. Olyan kereken különmaradt az elmémben, mintha olvastam volna valami könyvben. Azt sem tudom hány éves voltak akkor, csak úgy visszakövetkezésből gondolom, hogy hat-hétéves lehettem.

    A cimbora koldusgyerek volt, jóval nagyobb mint én, lehetett vagy tizenkét éves, ha nem több. Izmos tagjain nem is ruha volt, hanem mindenféle ringy-rongy, mintha szemétdombról szedte volna össze öltözetét. A karját, mellét nem is takarta ruha. Cipője persze nem volt. A kezében görcsös nagy bot, amit maga vágott valami fáról, a felsővégén rajtahagyott gallydarab volt a fogantyúja. Az arcán legelőször is a rengeteg nagy himlőhely tűnt fel, aztán a bőr cserzett feketesége, majd az erős, fehér kutyafogai. A szeme is olyan, mint a kutyáé, fekete, meleg, de valami ravasz csillanással. Úgy írom le sorban a külső vonásait, olyan sorrendben, ahogy elémtűnnek, ahogy beleragadtak az emlékezetembe. Kutyája is volt, a legfurcsább állat, amit valaha láttam. Mindenféle fajtából volt benne valami, de minden külön-külön, más fajtából örökölte a fejét, mástól az elejét, hátulját, lábait és farkát. Igazi koldus-kutya, de erős és vidám állat, és vakon ragaszkodott a gazdájához, egy pillanatra sem tágított mellőle, és ha idegen közeledett hozzájuk, azonnal védelmi állásba helyezkedett. Sok csatája lehetett falusi ebekkel, mert a teste tele volt harci sebhelyekkel, s akkor is, amikor találkoztunk, – jól emlékszem – volt egy nagy friss harapás a hátán. Mással, mint a gazdájával, nem állott szóba, velem sem barátkozott össze, pedig próbáltam magamhoz édesgetni.

    Egy nagy házban laktunk a falu szélén, a major felett. Kastélynak hívták, emeletes volt. A felső emeleten a grófoknak volt szállás berendezve, ha egy évben egyszer-kétszer odajöttek vadászatra. A földszinti gazdatiszti lakásban laktunk mink. A ház mögött tágas udvar, egyik szélén ló- és tehénistálló, a másikon a kocsis és a kertész lakása, aki egyúttal tehenes is volt. A házon túl a veteményes- és gyümölcsöskert, az én kalandjaim színhelye. Az udvar végében kis patak, melyen át hidacska vezetett a túlparton levő rétre. Erre a rétre még szabad volt kimennem egyedül is, ez volt az én világomnak a széle.

    Amint mondtam, a tornácról lejövet, ott láttam a cimborát és egymásra néztünk. Ő szólalt meg előtt.

    - Te vagy itt az úrfi?

    - Én, – feleltem. – És te koldus vagy?

    Cimbora – nem ez volt a neve, sohasem is tudtam a nevét, csak később kereszteltem el Cimborának, ha visszagondoltam ár – nem felelt a kérdésemre.

    - Ha koldus vagy, gyere a konyhába, kérek neked ételt a szakácsnétól.

    - Már kaptam, – felelte ő.

    - Hát akkor gyere játszani. –

    Elindultunk hárman, a kutya volt a harmadik. A kertbe nem mertem őt vezetni, féltem a kertésztől, aki váltig őrizte előlem a zöldborsóágyakat, mert nekem legkedvesebb csemegém volt a nyers zöldborsó. Átmentünk tehát a hídon, a rétre. Itt először a kutya kezdett vidámakat vakkantva eszeveszett gyorsan körbe futkározni, aztán a gazdája. Én is ügettem, ahogy tudtam utánuk, mint egy másik kis kutya. Futva értünk az árokhoz, mely a rétet a kukoricaföldtől elkerítette. Ez volt az én világom határa. Az árkon túl sohasem merészkedtem, az anyám meg is tiltotta. Cimbora és kutyája azonban átugrottak az árkon. Hívtak engem is, én szerettem volna is átmenni, meg nem is. Átugrani semmiesetre sem mertem volna, nagyon szélesnek tűnt föl az árok. Víz azonban nem volt benne. Cimbora visszaugrott értem és átsegített.

    Bementünk a jó magas kukoricába. Izgatott voltam, féltem is egy kicsit. Ez volt életem első kalandja, az első kirándulás a nagyvilágba, gyermeki életem határán túl, az első eset, hogy védtelenül, magamra voltam bízva. Még ma is az idegeimben van az ijedtség, mikor Cimbora meg a kutyája jócskán előre mentek a kukoricásban és én se nem láttam, se nem hallottam őket. Mintha egyedül maradtam volna a világban, ahonnan soha nem fogok hazatalálni. Rémülten kiáltottam, mire Cimbora előtűnt és kinevetett. Szégyelltem magam és örültem, hogy nem vagyok már egyedül. Cimbora mellett biztonságban éreztem magamat.

    A kukoricásból kiérve a kis nyírfaerdőbe jutottunk. Ez már ismerősebb hely volt. Jártam itt néhányszor az anyámmal, meg a testvéremmel, egyszer Pázmán tanító úrral is, aki rókát akart lőni, de mivel rókát nem talált, lelőtt a fáról egy sárgarigót, amelyet én keservesen megsirattam. Cimbora leült egy fa alá, én melléje. A kutya elszaladgált és nemsokára visszatért, a szájában egy kis nyúl. Odatette szépen a gazdája lába elé. Szép fiatal nyulacska volt, halálravált félelemmel vergődött a fiú kezében. Puhaszívű, kicsit mazna gyerek voltam, szerettem az állatokat, most megsajnáltam a nyulacskát is, és most könyörögtem Cimborának, hogy eressze el. A koldusgyerek csodálkozva nézett rám, aztán látva, hogy majdnem sírok, ezt mondta:

    - Szamár vagy.

    És eleresztette a nyulat. A kutya utánairamodott, de ő egy éles füttyszóval visszaparancsolta. A mutatóujját meggörbítve a szájába tette és azzal füttyentett. Nekem ez különösen tetszett, szerettem volna megtanulni, ő tanítgatott is, de sehogysem tudtam megtanulni. Végre is Cimbora megunta a haszontalan tanítást.

    - Szamár vagy. Nem úrfinak való ez.

    Aztán kezdett kérdezgetni.

    - Te mindennap eszel?

    - Mindennap sokszor, – feleltem.

    - Kávét is?

    - Reggel és uzsonnára.

    Cimbora elgondolkozott. Aztán újra kérdezte:

    - Jó a kávé?

    - Nem szeretem. Muszáj enni, – mondtam én.

    - Tej van benn? Meg cukor?  

    - Igen, – feleltem. – De én nem szeretem. Ha akarod, délután neked adom a kávémat.

    - Akarom. Egész bögrével?

    - Nem bögrében adják. Csészében.

    - Mi az a csésze?

    Úgy kérdezte, mintha most hallaná először ezt a szót, hogy csésze. Én meg nem tudtam neki megmagyarázni, milyen. Megkerültem a kérdést.

    - Majd meglátod délután.

    Ebbe belenyugodott. Most én kezdtem kérdezni.

    - Hát te nem eszel mindennap?

    - Csak ha adnak.

    - És ha nem adnak?

    - Akkor nem eszem, – mondta komoran. – Aztán fölvidult.

    - Tegnap tejet ittam, – szólt büszkén.

    - Ki adta? – kérdeztem.

    - Nem adta senki. A tehén adta. Az út mellett legelt egy tehén, jó tehén volt. Meg hagyta magát szopni.

    Ez tetszett nekem. Szeretem nézni, amikor a borjú szopja az anyját. Aztán előkotort a zsebéből négy rézkrajcárt. Kirakta a tenyeremre és úgy dicsekedett velük.

    - Van ám pénzem is.

    Tisztelettel néztem rá. Nekem sohasem volt pénzem.

    - Kettőt a plébános úr adott, kettőt az apád. Sok pénzük lehet – tette hozzá elgondolkozva.

    Ezen én nem csodálkoztam. Ott szoktam állni apám mellett, amikor szombaton a napszámosokat fizette, láttam, hogy mindig zacskóban van az asztalán a sok pénz. Akkor még nem tudtam, hogy ez nem az ő pénze, nagyon hézagos fogalmam lehetett a tulajdonjogról. Azt tudtam, hogy a faluban az apám parancsol mindenkinek, de ha a grófok odajönnek, ők parancsolnak az apámnak. Soha nem gondolkoztam azon, hogy ez miért van.

    Egy nagy hangyaboly volt a közelben. Ezt sokáig néztük, szótlanul, csak Cimbora néha elnevette magát, nem tudom miért. Aztán fölszedelőzködtünk, hazafelé.

    A majoron át mentünk. A béresgyerekek, az pajtásaim, összeverődtek egy csoportba, mikor megláttak minket. Rájuk nevettem, de nem nevettek vissza, ellenségesen néztek rám, nem tudtam, miért. A csoport lassan jött utánunk, a majoron át s mikor kiértünk a falusi uccára, a gyerekek elkezdtek dühösen kiabálni:

    - Koldusgyerek! Fattyú!

    Cimbora visszatért hozzám. Lihegett a haragtól.

    - Adok én nektek, kutyák! – mondta dühösen.

    Mentünk tovább, a házunk felé. A béresgyerekek, lehettek vagy tízen, másik úton elénk kerültek. Nem tudtam, mi bajuk van velünk, de megtámadtak, ki kővel, ki valami fadarabbal. Cimbora példáját követve én is, nekivetettük a hátunkat a kerítésnek. A kutya a gazdája hátamögé bújt. A gyerekek pár lépésre tőlünk megálltak, kiabálva, csúfolódva, – most már engem is csúfoltak.

    - Úrficska, úrficska koldus a barátja.

    Ilyesformákat kiáltottak rám. Most kezdetem érteni, hogy Cimbora miatt van a haragjuk. Egy darabig farkasszemet néztünk egymással, aztán Cimbora káromkodott egyet, csúnyát, aztán füttyentett a kutyájának és ketten nekimentek a sok gyereknek. Csapkodott a botjával jobbra-balra, a kutyája vadul ugatott, a gyerekek visítva szétszaladtak. A majorkapuig kergette őket, aztán visszajött hozzám. Én csak néztem a dolgot a kerítés mellől és azt éreztem, hogy a Cimbora hős. Egyszer valaki, talán az apám mesélt a kenyérmezei ütközetről és Kinizsi Pálról. Ez a Kinizsi Pál jutott eszembe, mikor Cimbora mellett hazabandukoltam. Otthon már kerestek, ebédidő volt.

    Itt aztán hézag van. Ami ebéd és uzsonna között történt, arra sehogyse tudok visszaemlékezni. Lehet, hogy nem történt semmi, vagy ami történt, nem volt kapcsolatban Cimborával, mert mondom, ebből a napból csak azokra emlékszem, amelyek az ő személyéhez kapcsolódnak.

    Látom magamat, amint kihozom a konyhából az uzsonnakávémat s viszem a tornác alatt üldögélő pajtásnak, aki örvendező arccal veszi át tőlem, nem fog bele azonnal, előbb nézegeti, szagolgatja s csak aztán emeli a csészét a szájához. Én meg feszült várakozóssal néztem, hogy Cimbora kávét iszik.

    Csak a felit itta meg. Csalódott arccal nézett rám.

    - Nem jó? – kérdeztem kicsit ijedten.

    - Jó. De nem nagyon jó. Azt hittem, sokkal jobb – mondta és a csészét letette a földre a kutyája elé.

    - Nesze kutyám, igyál te is. Úri kutya leszel, kávét iszol – így bíztatta kutyáját, s az beledugta az orrát a csészébe, egyet-kettőt lefetyelt és kész volt a kávéval. Én kissé sértve éreztem magam, de Cimbora megvigasztalt:

    - Mindenből kap, mit én eszem.

    Aztán elmentünk játszani. Nem messze tőlünk a falu szélén volt egy füvesdomb, azon szokták a gyerekek játékaikat űzni. Ide vezettem Cimborát. Nagy csapat gyerek volt ott, rongylabdával valami játékot játszottak, amelynek szabályaira már nem emlékszem, csak azt tudom, hogy körbeálltak, egy gyerek a kör közepén állt, s a többiek azt dobálták a labdával. Ez volt az a játék, amit legjobban szerettem játszani. A gyerekek nem a majorból valók voltak, gazdaemberek fiai, akik nem igen álltak szóba béresgyerekekkel. Én jóbarátságban éltem velük, elfogadtak maguk közé valónak s résztvehettem játékaikban. Most is egyenesen oda akartam szaladni közéjük, de Cimbora visszatartott.

    - Gyere te is, – mondtam neki.

    - Azok közé? Nem megyek, – mondta komoran.

    Némi távolságból néztük a játékot. Cimbora sötét arccal, és sóvárogva. Nagyon jól ment a játék, pufogott a labda s körbenálló fiúk hátán, nagyokat kacagtak a gyerekek. Rettenetes vágy fogott el, nem bírtam magammal, egyszer csak elfutottam Cimbora mellől, egyenest a gyerekek közé. Be akartam állni a sorba, de amint megláttak abbahagyták a játékot.

    - Nem játszunk veled. Eriggy a koldusoddal. Az a barátod, – kiabáltak.

    - Nem is igaz. Nem a barátom, – feleltem én.

    Sok kérlelésre mégis bevettek a játékba. Mindenről megfeledkezve labdáztam, éppen olyan jókedvű voltam, mint a többiek. Mikor vége volt a játéknak, körülnéztem Cimbora után, s csak akkor kezdtem elszontyolodni. Cimbora ott ült a fűben, azon a helyen, ahol elhagytam és olyan arccal nézett rám, hogy félni kezdtem tőle. Mégis közeledtem hozzá, egyre rosszabb lelkiismerettel. Mikor hozzáértem, azt mondtam neki:

    - Gyere velem.

    Cimbora felállt, vad dühvel nézett rám, az arca ijesztő volt. Fölemelte a kezét és úgy nyakonütött, hogy elszédültem. A kutyája veszettül ugatott rám. Aztán szó nélkül útnak eretek mind a ketten, a kutya néha visszanézett és kaffantott felém egyet. Én meg álltam és bámultam, nem tudtam, mi történt. Néztem Cimbora után, aki csakhamar eltűnt az út hajlatánál a manigai domb mögött.

    Sokkal később, már nagyfiú koromban, mindig szégyelltem magam, ha Cimbora az eszembe jutott.               

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf