Hangay Sándor: Az isaszegi erdőben, Dacos ének, Fohászkodás harc előtt

Hangay Sándor:

Az isaszegi erdőben

Mint haldokló ágyánál a mécses,
Ég a Nap.
Bús siratók a fák. A lombok hullanak
Sápadt arcát az erdő
Fátyollal födte be.
Sorvadva sírba hajlik
Az ágak gyermek.

Csitt! Asszonyom a csendet
Ne bontsa meg a szád.
Az erdő lelke zúg itt:
– Nyugalmas éjszakát!
Lombos tölgyek sudárán
Az őszi bánat ül
S a törzseken, mint húron
Síró szél hegedül.

Csitt! Asszonyom a csókod
Ma halkcsendesen add,
Ne keltsük fel az őszi
Bolyngó álmokat

S ha szám a csókod vissza
Nem adná most talán:
Tudd meg, – hogy itt attakra
Ment egykor nagyapám!
Tudd meg, hogy itt szívembe
A föld sajdítva üt
S az erdő róla suttog
Nekem itt mindenütt.

Csitt! Asszonyom sírok most
S a könny hegeszt talán,
Mert jaj hiába ment itt
Attakra nagyapám!

Hangay Sándor:

Dacos ének

Viharos vészek büszke hajósa,
Aki a vésszel szembe kacag,
Fejem fölött az ég dühe tombol,
Lábam alatt meg harsog a hab,
Viharos vészek büszke hajósa,
Tört lobogók diadalra vivője,
Az vagyok én!

Sohase sápaszt, sohase rémiszt
Táncoló orkán, gyászszavú ár.
Szirthez ütötten ropog a bárkám
S rám az egek vad bosszúja vár.
Dacos ököllel, keserű búval
Tört lobogók diadalra vivője,
Az vagyok én!

Szirthez ütötten ropog a bárkám,
Tódul a léken már be a hab.
Tátogó örvény öle kitárva,
Viharos villám tüze szakad.
Lábamat nyalja, hajamat tépi
Fekete vész – de tört lobogómat
Mégse hagyom!

Hangay Sándor:

Fohászkodás harc előtt

Uram én csak a nagy tüzek fényét látom
Amik ifjú testek kazánjait fűtik.
Uram, én csak egy hang zenés szavát értem:
A vér szülte vágyak, álmok hegedűit.

Pedig tudom Uram, csoda-világodban
Pislogó tüzeknek millió a száma
S kialvó szíveknek, kialuvó vérnek,
Halott reményeknek más a muzsikája.

Megrokkant agg testek, vánszorgó kidűltek,
Harcra nem hevülök – tudom sokan vannak,
Akiket nem fűtnek jövendő időknek
Szerelmes magzati: harcos diadalmak.

Uram, én nem látom a hunyó parázsnak
Hamu alá rejtett, kilobbanó fényét.
Uram, én nem értem, petyhüdt, ráncos testek
Sírbahajló őszi, lemondó zenéjét.

Uram, az én ajkam: riogató, pogány!
Uram, az én torkom: csatakürt vad öble!
Jó Uram, ha lovagtornára kiszállok,
Nem megyek én másra, csak puszta ökölre.

Ajakam a vérre részeg sóvárgással
Vágyik s soha be nem telik az ő vágya,
Letiprott ellenség csonka tetemére
Gázolok, mint ősi áldozatoltárra.

Gyáva félelemnek jajszavát nem hallom.
Irgalom nincs bennem, a kicsit nem szánom.
Nem verem a mellem – kúszó pap módjára –
Viharos zengésű torló éjszakákon.

Uram én csak a nagy tüzek fényét látom
Amik ifjú testek kazánjait fűtik.
Uram, én csak egy hang zenés szavát értem
Jövő diadalmak harcok hegedűit.