Palotai Boris: A hímzőlány meghal

Mennyei angyalt hímeztem selyemre,
s százas cérnából horgoltam angyalszárnyat,
s ha néha oktalan vágyam támadt
kisurranni a sétaterekre,

vaksin hibáztam, ujjamon vércsepp serkedt.
Most itt fekszem… hátam kinyújtom végre,
nem nézek többé goblenre, dús recékre,
nyitva állnak a bűvös égi kertek,

csillagsikátorok közt lábujjhegyen lépek,
óh mennyi fény, tékozló fehér lángok!
s míg hunyorogva, botladozva járok,
érzem, szegénynek lenni súlyos vétek.

Ím itt állok, bűnökkel megrakottan:
randevúkra készültem minden évben,
de egy fiú se született meg nékem,
csak vártam… s a kombinémra néha csipkét loptam.

Férfit akartam… s lám angyalokat kaptam,
hiába lázadoznék. Ez a sorsom…
Morogva, panaszosan egyre hordom,
mint rossz ruhát, mit maradékból szabtam.

Most alszom. Fogam közt levegő zizeg.
Lent köd van, az aszfalt és az ég sötét.
Ki fogja meg egy hímzőlány kezét?
Kinek a torkát facsarják sós ízek,

ha összeszurkált ujjam leeresztem…
Senkim sem volt… néhány elrontott angyal
lebeg utánam keserű haraggal,
majd megpihen egy szürke kőkereszten.

Gizinek hívtak… serényen öltögettem,
most se nevem, se titkom, se gondom,
s míg lelkemet a végtelenbe bontom,
lyukas cipővel egy pap mormol felettem.