Tamás Lajos: Hajtsd le a fejed a tenyeremre

A barack hamvát őrized szívedben
És újongsz, hogyha végigsimít a napsugár.
Az esőt se bánod, természetesek a vágyaid,
Amilyen természetes a virágzás, az álom és a május.
A kezed labdákkal játszik, a bokád táncütemre jár,
Nem szaladtál ki még a gyermekség ágyékából: nő vagy!

Így szeretlek én, így néz reád a komolyságom.
Én mázsás súlyokkal birkózom, néha
Elfelejtem, hogy mit akartam mondani neked,
Mert az egyik mondatot eltörli bennem a másik,
Az élet utcájába jutottam.
Lökdösnek… sokszor szeretnék megállni… nem lehet…
Egy koldus pénzt kér az utcán és pénzt kíván az élet.
Rád csak lopva vethetek szemet,
Ha lehajtanám egyszer a fejem és kiállanék a sorból.
Eltipornak.

Ugye látod a láthatatlan vessző nyomát homlokomon?
A te csókodat kéri.
A gyermekség nem elég, kell a karó, ahova fölkússzál
És nekem is kell a te üde vigasztalásod:
Hajtsd le fejed a tenyeremre.