Tersánszky J. Jenő: József Attila verskötete

Csak egy pár meleg őszinte szót szeretnék írni róla, amiknek értéke, mint a szegény özvegy fillérje, a gazdag farizeuséhoz viszonyítva csupán más erkölcs szerint nyomhat a latban, mint a szokásos. Más szóval nem merném vállalni, hogy versenyre keljek azzal a fráziskoszorú tömeggel, amit manap egy-egy újon felfedezett ifjúi tehetségre aggatnak s aminek épp az teszi gyanússág súlyát, hogy nagyon is bőkezűen bánnak vele, ellenben hiszem, hogy irodalmiakban a véleményadás goromba puritánja közé sorakozhatnak, akitől az elismerés fenékig tejföl, valóban.
Megvallhatom például, hogy egy időre s jó időre teljes reménytelenséget látok abban, amit lírai termelésnek neveznek, az után az írócsoport után, amit a Nyugat köré szeretnek csapni. Éspedig a nézetem pontosan az, hogy ami következik, az jobb verselés, mint költészet, mint ahogy Petőfiék után egész Adyig a hullámvonal mélyen járt.
    Nos, ezt a nézetemet most sem tudnám megdöntöttnek azzal, ha azt írom ide, hogy ez az ifjú ember mégis költészetet csinál s még mindig lelt új hangokra a nagy aratás után is. Egyszerűen azt mondom róla, hogy ami becseset ad, abban (mondjuk hát így) az öregekkel tartja a rokonságot s ha át is lépeget formáiban abba a vigasztalan szómozaik-rakásba, amit új költészetnek tartanak, ad mindig valamit. Érzés cseng és ötlet pattan soraiban s egészen eredetien kezel valami fanyar, kamaszi hetykeséget hangjában.
    Nem fog csalódni, aki átlapozza könyvét, amit szegedi kiadója indított útjának.