Gyökössy Endre: Tavaszi szántáskor
Szegény magyar ember, szegény magyar ember,
Súlyos dologba áll már nagy kora reggel.
Szomorún szántogat egész napon átal,
S nem kél víg dalra a dalos pacsirtával.
Az eke két szarvát erősen megfogja…
Ki tudja, mily nehéz gondolja, gondja?
Szomorú panasszal csak a rögre bámul,
Fojtó fájdalom sír tisztes homlokárul.
S míg ekevasa a földet hasogatja,
Új barázdába hull szemének harmatja,
Mint nyáron a búza a kövér kalászból,
Mint ősszel a levél a harmatos ágról.
Egyszer csak föltekint, szíve nagyot dobban…
A jövőre gondol a nehéz dologban.
Ostorával hosszút sújt a levegőbe,
Lova is, maga is összerezzen tőle!
S megy az eke után lassú lépésekkel
Szegény magyar ember, szegény magyar ember!