Komáromi János: A gályán

Virradatkor a hajóra mentek föl valamennyien.

    Mire elhelyezkedtek volna, úgy ahogy, az ázsiai part alól feldugta fejét a nap, hét órakor aztán a fejedelem is beszállt, tisztelet okáért egy nagyot lőttek az ágyúval, ami nagy méltóságára esett neki. Ugyanakkor felhúzták a vasmacskákat, kétszáz rab egyszerre megrántotta a lapátot s minden rántásra szomorú zörgés támadt. A gálya pedig lassan megindult a kikötőből.

     Ekkor már embermagasan járt a nap, s mikor az áprilisi szél végiglengett a tengeren, az árbocon úszni kezdett a hatalmas császár lobogója, növessze Isten hosszúra a szakállát! S a császár lobogója mellett hervadtan csüngött egy másik is, a piroskék színű, mely a fejedelem tiszteltére vontak fel a mai napra, minután őt magát még messzibb száműzetésbe küldte a győzhetetlen császár.

    Jól tudta ezt a fejedelem, de keresztény szokás szerint megnyugodott az Úr végzésében. Most is nyugodtan állt a felső fedélzeten, s szelíd arcán béke és engesztelődés látszott, ahogy egymásután fogadta eléje járuló híveit:

    - Nos, hogy aludt, gróf?

    A mindig-dühös Bercsényi összehúzta a homlokát, s mialatt a botjára dűlve sántikált az ura elé, kitört belőle az indulat:

    - Sose jobban, nagyságos uram! Köszvény ráz minden oldalomban s lábaim dagadoznak a víztől… Bárcsak elkaparnának holnapután, a kutyának is jobb sora van nálam!

    A fejedelem részvéttel hallgatta végig, bár valószínűnek tetszett, hogy még ez a jóságos ember se hisz többet a generális örökös jajgatásának. A generális mögött feltűnt a felesége is, született Csáky Krisztina grófnő, s a fejedelem felmosolygott:

    - Jó reggelt, szép asszony!

    A grófné fülig pirult a bókra, rebegett valamit s egyelőre nem találta helyét, annyira megtisztelve látta magát. Pedig megmondta róla jóidőben Mikes, hogy a grófné olyan úriasszony, aki fiatal lehetett Ábrahám idejében, ma azonban nem szükséges kendővel befödni az orcáját azért, hogy „valamely” gondolatot ne okozzon férfiemberben. Később előbújt a borzas Kajdacsiné is, aki vénebb volt a saját nagyanyjánál s minden nedvesség a szemén jött ki, ha meglátta a hontalan Rákóczit:

    - Istenem, micsoda szent ember!

    Ilyenkor küszködni kezdett magával, s az szeméből újra előtört a zápor.

    Ezalatt pedig az alsó fedélzeten minden ütemre megrándult az ötvenkét lapát, s a gálya méltósággal rengett a tenger hátán. A fejedelem a főárbocnak dűlt, háttal a nap felé s úgy nézte a császári várost, ahogy egyre szélesedett közöttük a Márvány-tenger. Már a habok mögé merültek az apró parti csónakok, mikor Forgách rémülten futott a fejedelemhez:

    - Nagyságos uram, a szultán becsapott bennünket, s Nikodémiába visznek, ahol Thököly megholt!

    A fejedelem hátrafordult:

    - De tábornok!

    - Nikodémiába visznek, – hebegett Forgách, – s Ázsiából nem lészen soha visszatérés! A porta megcsalt, nagyságos uram! Mert ímé, azt ígérték volt, hogy Rodostóba visznek, hol tágas lakásaink lesznek a tenger partján, de én észrevettem, hogy az imént megfordult a gálya, s nem a déli égtáj felé vonnak többet, hanem kezdik felhúzni a vitorlákat…

    Ekkor már a főbujdosók uruk körül vertek csoportot, ijedezve és tanácstalanul, Rákóczi azonban megőrizte hedigvérét:

    - Talán csak a szél miatt…

    De Forgáchcsal nem lehetett bírni:

    - A szultán rabságba küld bennünket, fejedelem! A szultán nem a méltóság kedvéért rakatta meg száz fegyveres léventivel a hajót, s adott hozzájuk egy kapicsi basát, hanem a mi fogvatartásunk végett…

    A többiek ráhagyták, hogy igenis, a szultán nem tartja meg a szavát ezúttal, Bercsényi felnyögött ültében, hogy a kutyának is jobb sora van nálánál, Vay Ádámnak sem tetszett már a dolog, csak a fejedelem maradt továbbra is csendesen s szelíd szóval kezdte csitítgatni az embereit:

    - Talán csak a szelet akarják megnyerni, s ezért vonják fel a vitorlákat. A szultán ígéretet adott nekem, én pedig nem szolgáltattam okot, hogy másképpen cselekedne…

    Jó szerencse volt, hogy a kapicsi basa értesült a nyugtalankodás okáról, s a fejedelemhez sietvén, jelentette neki, hogy mindössze némi kerülőt fognak tenni a Kiziladalár, azaz a Hercegszigetek felé, hol délben megpihennek, s onnét csak másnap indulnak el Rodostóba, ahogy azt a magas szultán megparancsolta neki.

    S tisztelegvén, vitézei közé sietett vissza.

    Azalatt pedig ment a gálya… Három vitorlának hátat feszített már a szél, de az alsó fedélzeten még mindig rángatták a lapátot, s minden rángatás után megzördült a lapátok lánca, s ez a zörgés olyan furcsa volt és olyan szomorú volt, hogy megfájdult tőle a szíve, aki odafigyelt.

    A bujdosók azonban nem figyeltek oda: volt elég bajuk anélkül is. Ahelyett most már, hogy a nyílt tengeren jártak, s Konstantinápoly elmerült a tenger széle alá, csoportokban diskuráltak, s a vitorlák árnyékában pihentek vagy sétálták magukat a tavaszi napsütésben.

    Bercsényiné is, megunván az ura jajgatását, engedelmet kért a fejedelemtől, hogy udvarlására lehessen. Rákóczi helyet mutatott neki, s bánatos mosollyal kérdezte:

    - A kis árva mint viseli magát?

    - Megkövetem, nagyságos uram, – bókolt boldogan a grófné, – napról-napra gazdagabb lesz a testi és lelki jókban, s hűséges szolgálatunkra van a kis Zsuzsi.

    A kis Kőszeghy Zsuzsi, aki szóbakerült, Kajdacsiné mellett kuporgott egy zsámolyszéken, s állát megtámasztván apró kezével, édesen nézett el maga elé, a fedélzet orrára, hol egy fiatalember dűlt a korlátfának, s hosszú idő óta a gályát vonó rabokat figyelte. A kis Zsuzsi ezalatt megfeledkezett magáról, s nem vette észre, hogy őt magát is nézik, – piros fejkendője a kontyára csúszott, kenderhajára odaesett a napfény, lenvirágszemét összefogta, pisze orra szinte leveszett a pufók arcában, s merengve gyönyörködött a fiatal legényben, kinek termetére franciás köntös borult.

    - Hány éves a kislány?

    - Tizenhat múlt a tavaszon, nagyságos uram, – mondta szolgálatkészen a generálisné.

    - Nagyon vigyáz valakire, – jegyezte meg a fejedelem.

    Bercsényiné óvatosan Zsuzsira pillantott, aztán a korlát felé kapta a szemét, s megörült a leleplezésnek:

    - Ismét Mikesre leselkedik…

    - Úgy? – fordult oda Rákóczi, s bánkódó szeme mosolyra rezdült fel egy pillanatra. – Sibrik beszélte már a múltkor…

    S tréfásan szólt oda a kislánynak:

    - Zsuzsika, forgasd meg kissé azt a haszontalan embert!

    Zsuzsi összerezzent, hogy rajtakapták, piros lett, mondani akart valamit, mintha mentegetőzni szeretett volna, a fejedelem biztatására, s a grófné szemintésére mégis felállt, s nesz nélkül, engedelmesen Mikes felé indult el…

    - Igen ragaszkodó hozzám ez a fiatalember, – mondta a fejedelem, s másról kezdtek csevegni.

    …Mikes a korlátnak hajolva szomorkodott ezalatt, ahogy reggel óta a lapátot rángató rabokat kísérte szemmel. Úgy állt, hogy a balkarjára nehezedett, s a másik kezét a csípőjére tette, ami szokása az embernek, ha annyira elfelejti magát. Födetlen haja a nyakába esett, arca mélázó volt e pillanatban, de az okos szemében részvét és borongás ült… Csak a bajuszkája legénykedett, vakmerőn, mint az aprószeg…

    Zsuzsika lábujjhegyen a hátába leselkedett, s kislányos gonddal körülfigyelt, nem nézi-e valaki…

    - Mi is a neve ama talpas-külsejű szolgaemberünknek? – mutatott rá a fejedelem egy lógóbajszos alakra, ki a fedélzet hátulján henyélt a ködmönén, napravetett hassal. Néha szíjt egyet a pipán, de annál többször pislogatott, s minden pislantásnbál egy mélyet bólintott magának a koraderes fejével.

    Bercsényiné gondolkozott:

    - Azt hiszem, Rozgonyi Andrásnak hívják. Mindenesszolgája Csáky generális úrnak. Hírlik róla, hogy kedvelője az italnak…

    E pillanatban csengő kacagás verte föl a fedélzet elejét. A fejedelem és Bercsényiné hirtelen arra fordult, s mind a ketten felmosolyodtak:

    - Zsuzsi táncra vitte az úrfit…

    A többiek is odafigyeltek, s mert a fejedelem felvidult, mindenkire átragadt a pillanatnyi kedv, s egyszerre azon kapták magukat, hogy halk nevetés fut végig a hajón. Még Rozgonyi is felvetette borzas fejét, s derűre nyúlt el a bajusz alá bújt szája:

    - Micsoda egy némber!

    Az ifjú némber Zsuzsika volt, aki, miután Mikes mögé settenkedett, fölágaskodott, két apró kezével hirtelen befogta a Kelemen úrfi szemét és akkor, úgy hátulról, karikába kezdte forgatni a tehetetlen főkamarás urat, miközben csengett a kacagása:

    - Kelemen! Kelemen!

    Mikes ügyetlenül tipegett, s azon volt, hogy elkapja a leány kezét:

    - Zsuzska, mit szól a fejedelem? Zsuzska, legyen eszed… No, várj csak, Zsuzska!…

    Zsuzska még egy utolsót penderített rajta, s akkor egy lebbenéssel elszökött tőle és a Bercsényiné háta mögé szaladt. Onnan incselkedett vissza:

    - Máskor ne tessen szundikálni az úrfinak!

    A többiek most már könnyezve kacagtak a tudós deák ily súlyos megcsúfoltatásán, a fejedelem jóakarattal ráfenyegetett Zsuzsira, hogy mára elég volt, Bercsényinek ellenben annyira tetszett, hogy megfeledkezvén kutyánál-kutyább sorsáról, harsogott és botjával verdeste hozzá a csizmaszárát:

    - Boszorkányos! Boszorkányos!

    …Mire később előbotorkált Mikes, a bujdosók is visszaestek nagyrészt a régi szótlanságba. Mikes, arramenet, megállt a fejedelem előtt, kinek szeme a tenger messzi határán kalandozott, s a maga mentségére ennyit hebegett:

    - A rabokat nézém, megfeledkeztem, s így történt meglepettetésem.

    A fejedelem rábólintott, szeretettel:

    - S meglepetés mindnyájunkat érhet. Ímé, mint láttuk, olykor a főkamarás urakat is…

    Mikes visszamosolygott, hálával a szeretetért, alig észrevehetőn meghajolt a fejedelem felé, s miközben andalogva az alsófedélzetnek tartott, szemjátékkal intett a grófné mögött kuncogó Zsuzsinak, hogy ez nem maradhat annyiban. Zsuzsi azonban félreértette az intést, s Mikes után szaladt. Utolérte s mintha mit sem csinált volna csak az imént a komoly főkamarás úrral, belekarolt s kedvesen fölfogván a szoknyáját, vele együtt eltáncolt a lépcsőn…

    Ahogy Rozgonyi mellett haladtak el, a szunyókáló talpas bólintott a saját gondolatának:

    - Iszonyatos eszű férfiú…

    Ekkor már perzselt a nap. Minden vitorla duzzadt a szélben, a rabok abbahagyták a lapátrángatást, mire megszűnt az igen szomorú zörgés… A gálya repülve haladt a szélben, s a Hercegszigetek szokatlan gyorsasággal kezdtek növekedni a tengerben.

    A rabok födélzetén Mikes kézenfogta Zsuzsit, s megállt vele a középen elvezető utcán:

    - Látod, kislány…

    - Szegény emberek, – mondta leheletnyi hangon a leány, s fejér lett a színe a csöpp arcának.

    A szegény emberek az evezőlapátoknál ültek, s a székeik úgy voltak egymás mellett, kétfelől, mint a templomban szoktak lenni, középütt utca volt, s ezen az utcán máskor szüntelenül föl és alá járkált néhány tiszt, korbács volt a kezükben, s igen vigyáztak, hogy a szegény emberek ne szólhassanak egymáshoz. S ha valami parancs jött, olyankor süvölteni kezdtek, s a szegény emberek tovább-rángatták a lapátot… Ötvenkét ilyen lapát volt a hajón, minden lapátnál három-négy ember a padhoz láncolva, a lapátok hossza öt öles is talán, s azokat egyszersmind tették le a vízbe… A gályavonás pedig nehéz munka volt, azt hitte volna az ember, hogy mikor egyet zördül a lapát, kiszakad a rabok karja, úgy megrántja őket… Többnyire félig-meztelenül izzadtak a rekkenő melegben, inget sem adtak rájuk, hátukat égette a nap, s minden kevesért korbáccsal verték őket, hogy még a pogánynak is megesett volna a szíve rajtuk…

    A Mikes szíve is megesett a nyomorultakon.

    Most, hogy a szél űzte a vitorlát, a rabok visszaereszkedhettek a padra, mert vonás-közben állni kellett mind a kétszáz rabnak. Csak ültek egymás mellett, tehetetlenül és zokszó nélkül. Mint a félig-agyovnert állatok.

    Zsuzsika félni kezdett, mikor Mikes odahajolt az első rabhoz:

    - Mi volt maga azelőtt?

    Németül kérdezte. A rab oroszul válaszolt:

    - Uram, minekünk nem szabad beszélni…

    - Most szabad, – nyugtatta meg tört lengyel nyelven. – Mi volt azelőtt, ember?

    - Orosz voltam, míg a Pruth vízénél szíjra nem fűztek. Most semmi vagyok.

    - Akkor kilenc év óta van a hajón.

    - Kilenc év óta, uram.

    - S nem akarna szabadulni egyszer?

    - Minden gondolatom az, uram. De, – s mélyet sóhajtott, – innen senki még haza nem tért. Holtig kell itt ülni, pedig keresztények vagyunk mindnyájan.

    - S mindnyájan hazavágynak?

    A nagy muszka embernek könny esett ki a szemén:

    - Minden gondolatunk az, uram. Vagyunk itt lengyelek, oroszok, franciák és németek. Mind keresztény rabok.

    - S tudják-e, kit visznek most?

    A rab fölnézett a födélzetre:

    - Valami igen nagy urat, mert a szultán zászlóját látom. S keresztény úr lehet, mert egy másik is látszik, de azon hold nem látszik… Keresztény úr: Isten áldása kísérje… Ha jó dolga lesz valaha, uram, gondoljon vissza a tengeri rabokra, s ne feledkezzen meg rólunk…

    Mikes pénzt nyújtott át az orosznak, s kezét adván a szepegő Zsuzsinak, lehajtott fejjel vitte magával a hajó orráig. Ott megálltak egymás mellett, ruhájuk röpködni kezdett a puha szélben, s Mikes tüzes homlokára tette a tenyerét:

    - Zsuzsika, mikor megmozdul a lánc, mindig azt hiszem, hogy meghalok…

    Ahogy ezt mondta, véletlenül oldalt pillantott, hol a hajó legelején két rab gubbasztott, egymáshoz vasalva.

    …S itt egyszerre összerándult

    A magyar szóra ugyanis fölemelte fejét mind a két fogoly. Az egyiknek állon-alul ért a bajusza, de tarkója föl volt repedezve esőtől és naptól, a másik félszemű, dühös emberke volt, olyan csorvaszképű, amilyenre csak tiszai kubikosok között lehet ráakadni.

    A két rab fölfigyelt a magyar szóra, úgy nézett szemet a megdöbbent Mikessel… Most már Zsuzsi is figyelmes lett rájuk, s ösztönösen valami igen furcsát gondolt… De ugyanakkor így fordult hozzá Mikes:

    - Zsuzsika, siess csak vissza!

    Sejtette a leány, miért kell visszamennie, s csak ráhagyta, engedelmesen:

    - Megyek.

    S eltűnt.

    Mikes pedig egyedül maradt… Egyedül maradt, s nagyon izgatottnak látszott… Mert a két rab még egyre úgy meredt rá, mintha fölvilágosítást vártak volna tőle, hogy a világnak ugyan melyik széle vetette ide?

    Mikes most így szólt a félszeműhöz, magyarul és igen bágyadtan:

    - Belgrádnál?

    - Nem, uram, – felelt az. – Még Buda alatt vakultam meg, hol Thököly-hajdú voltam.

    - Hát magyarok mind a ketten? – s árnyék borult a szeme fölé.

    A nagybajuszú szólt:

    - Azok uram. Húsz esztendeje vagyok idekötve lánccal, egyfolytában azóta, hogy megfogtak a Duna mellett.

    Ezt mondta, a félszemű rábókolt, hogy igenis, szórul-szóra ez a valóság, de azontúl hallgattak, s közömbösen néztek maguk elé. A nagybajuszú hátán feslett volt az ing, s Mikest szánalom fogta el:

    - Ilyen rongyokat viselnek?

    A rab úgy tett, mintha elcsudálkoznék:

    - Eztet csak mostan kaptuk, hogy urak ülnek a hajón, holnapután majd elveszik rólunk. Rendes időben derékig meztelen mindenki…

    - Meztelen, – mondta utána Mikes, csak éppen, hogy mondjon valamit. – S tudják-e, kit visznek most a hajón?

    A két magyar megfordult, s föltekintett a zászlóra. A kisebbik árbocon élesen csattogtak a Rákóczi színei…

    - A libertás-zászló, – jegyezte meg visszafordulva a nagybajuszos. – Talán kurucok vagynak odafönt, uram?

    - Kurucok – bólintott Mikes. – Menekülő urak, Rákóczi ő szent felsége indul további raboskodásba…

    - Igenis, – hagyta rá egyszerre mind a kettő és rábámultak a véghetetlen vízre.

    S elhallgattak mind a hárman.

    És ahogy beállt ez a hallgatás, Mikest mondhatatlan keserűség kezdte fojtogatni. Érthetetlen maradt neki, hogy a Rákóczi nevére el nem ordítja magát a két leláncolt magyar és hogy sírva nem borul a kővé kérgesült tenyerére. Hihetetlen volt… A két magyar ahelyett a vizet nézte.

    Mikes nem bírt magával:

    - Emberek! Szóljak talán a fejedelem őnagyságának, hogy szabadokká tegyen titeket?

    A nagybajuszos vállat vont:

    - Minek?

    - Magyarok! – kiáltott fel Mikes. – Egy szavába kerül a mi urunknak, s holnapután Magyarországba ereszt a szultán!

    A félszemű vállat vont:

    - Minek?

    Mikes megrémült.

    - Testvérek! Húsz esztendeje vagytok itt nyomorúságban, mint a kutyák, s aki francia, aki német, aki muszka, aki lengyel vagyon a gályán, mind-mind az édes hazájába sóhajtozik vissza…

    A féligvak csöndesen annyit mondott rá:

    - Minekünk nincsen hazánk…

    - Tinektek nincsen hazátok?

    …Iszonyatos volt, amit most hallott…

    A nagybajuszos később átvette társától a szót:

    - Minek mennénk mi Magyarországba? Feleségeink azóta éhségben haltak meg, gyermekeinket a pogány vitte el rabszíjon vagy a német irtotta ki mindenestül… Rokonaink, hogy vagynak-e még, ki tudja… Hát van minekünk hazánk?

    A másik folytatta:

    - S ha volna hazánk, mit keresnénk mi már ottan? Miből élnénk mi Magyarországon? Itt enni adnak, s megszoktuk ezt a nyomorúságot… Minek mennénk mi Magyarországba, uram…?

    Társa rábólintott, s azontúl is csak nézték a határtalan tengert…

    A fejedelem éppen azt magyarázta Forgáchnak, hogy egyelőre nem gondolhatnak az idők fordulására, mert békesség jövén létre a hadakozó felek között, most alighanem hosszú stációjuk lészen Rodostó…

    - Ostorod, – szólt rá nyögve Bercsényi, s dühös arcán látszott, hogy meg van elégedve az anagrammával.

    Mikes ekkor ért a födélzetre. Azt gondolta, hogy most mindjárt kegyelemért borul a fejedelem lábához. A fejedelem azonban nem vette észre a főkamarást, s különben is fölállt, mert a szigetek közé értek már. Mivel pedig gyöngült a szél, alul parancsszó süvöltött fel, s a rabok kimért ütemre vízbe mártották a lapátot.

    A gálya óvatosan a kikötőhöz fordult.  

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf