Fodor András: A vízrenéző

Egry József emlékére

Selymes, gyöngyház-színű tó
tapad a partok sarlójába,
inog, remeg a víz szinén
a tükröződő hegyek árnya.
Az égig ér a tisztaság,
s az ég a csendnek boltozatja:
az illat könnyű páraként
lebeg a szürkülő magasba.

És ő csak ül, a vízre néz,
a tó ringatja ráncos arcát,
de átható tekintetét
a víz redői sem takarják;
és zöld tükrében látja ő
a háttal elfödött világa,
s hallja a föld neszét, amint
a nádasok közt átszivárog.

Akár a nyugalom köve,
a Badacsony úgy áll a parton;
bazalt lépcsőn száll a nap,
szőlői közt bujkál az alkony,
s a lejtők forró útjain,
a fák lombját ezüst mártva,
a házak, pincék résein,
folyik a fény, az égi híva.

És látja, ott a hegy mögött:
a zöld öböl átlép a rétbe,
hegyek bocsátják hajlatuk
táruló, sima szőnyegére;
vonat kígyós a síkon át,
szalad az őt fehér szalagja,
s az Aranykagyló-völgy felett
a messzi víz hunyorg a napba.

Barázdált arca vízre néz,
de szeme egyre érzi, látja,
ahogy körötte tündököl,
csodákat ír a fény, a pára.
És tudja: nincs szilárd világ,
a föld, a hegy se mozdulatlan,
valami lelkes lendület
feszeng a sok nehéz anyagban.

Nem érzik őt az emberek,
de ő az embert is megérzi,
a kaptatón zihálva még
helyettük áll meg látni, nézni,
hogy milyen szép az őszi táj,
a színek érett tarkasága,
a sárga fák, a barna nád,
a tóvíz ónos csillogása.

Botjára támaszkodva áll
a kapunál. Utolszor látom.
Köhög, az arca csupa kín,
de pilláján a dac világol;
és szúr az éles, szürke szem,
a csontos kéz biztatva markol:
„Lehet, hogy elmegyek, de ti
nem tértek el az én utamról!” –

Elment, s a nyári tó színén
gazdátlan ingnak most a fények,
de az az éles szürke szem
még vízre néz, még napba réved,
s előtte újra tündököl
a teljes égbolt tisztasága,
s kitárul földön és vizen
az ember elveszett világa.