Csizmadia Sándor: Az asszony

Az egyik: olyan karcsú, mint a nád,
Az arca rózsa, a keze fehér:
Alakja, mint a játszó délibáb,
El-eltűnik, meg újra visszatér,
És rajta vész a szem sokáig,
A szív, a test utána vágyik.
Még álmodban is újra látod,
A szépen festett cifraságot.

A másik: érdes, durva, mint a fa;
Megreng alatta a föld, hogyha lép…
Arcába lóg kócos, fakó haja,
A szél kifújta nagy, vörös kezét.
Magára nincsen semmi gondja,
Szétterjedt teste fáradt, lomha.
Körötte forr az élet árja:
Ő meg s érzi, meg se látja…

Az egyik: hogyha jő a tarka nyár,
Vagy beköszönt a fehérfürtű tél,
A fürdőkre, a mulatságra jár,
A pompának, a ragyogásnak él.
A bú, a gond, ha rája törne:
Belefullasztja a gyönyörbe.
Az élet kéj, arany pohárban…
Az okos mind kiissza bátran…

A másik: szürke, hűvös reggelen,
Poros állványok közt mászik, mozog,
Kezén hólyag, szemében könny terem,
Arcát mélyen megszántja a dolog.
Az emberek húzódnak tőle,
Nem ismernek benne a nőre.
Maga se gondol önmagára:
Lebámul egy-egy szép ruhára…

Az egyik: édes, illatos virág,
Szép, szép, de haszna semmi sincs;
A másik: fonnyadt, téli kérges ág,
Ám a gyümölcse hasznos, drága kincs.
Az egyik dísze a világnak,
A másik néma, dolgos állat;
Azért van, hogy kéjt fakasszon,
Az téglát hordjon, mosogasson…