Móra László: A hóvirág diadala
Hóval födött haraszt alatt
Fölpattan sok apró lakat,
Elhagyja a menedéket
A csodára váró élet.
Csíraházát szétrepesztve
Világra tör, mint az eszme
S telve vággyal, akarattal,
Kibújik két levélkarral
S boldog, büszke önmagára,
Mert a fát még holtnak látja.
A két zöld kar nyúlik egyre
Győzelemről győzelemre,
Egyszer csak nagy diadallal
- Nem törődve hóval, faggyal –
Patyolatszín’ virágkelyhét
Kibontja, hogy kedve teljék
Az Istennek, a világnak,
A koldusnak, a királynak,
Mézre vágyó éhes méhnek,
Muzsikáló zsémbes szélnek.
Szép hóvirág, - fehér csengő –
Már csilingel: ébredj, erdő!
Kis fák, nagy fák, néma bokrok,
Ébredjetek, jó hírt mondok!
Nincs mit félni hótól, fagytól,
Üzenet jött a tavasztól:
Elindult már napszekéren,
Csak pár nap, hogy ideérjen!
Tűz-ölében rejtett szikrák
Az újhodás lángját szítják…
És a dermedt rügyek, bimbók,
Kankalinok, mügék, pimpók,
Megrázkódnak. S egyik hajnal
Felruházza diadallal
Valamennyit, s nászra csalja.
Megpezsdül az erdő alja!
Szellő lebben, méhek szállnak,
Udvarolnak a virágnak…
S míg a Nap a szikrát szórja:
Győztes lesz a nászuk csókja.
Így vezet az élet útja
A tavaszhoz újra, újra…
1939