Szász Károly: Kerényi Frigyes
Kinek egykor édes dalát
Magyarhon leányi lesték:
Ott fekszik a vándor költő,
Idegen föld nyomja testét.
Rajta széttépett virágok;
Húrjaitól megfosztott lant;
Oly hideg testének a sír,
Oly nehéz az idegen hant!
Fejénél a Mississippi
Haragos moraja hallik…
Ő álmodik a Dunáról,
S szíve még meg-megnyilallik.
Koronáját az őserdő
Rázza, rázza, s hosszan mormol…
Ő álmodik fenyvesekről,
Tátravölgyről, bércoromról.
Sírján ring a kis kolibri,
Csillog drága tolla szépen…
Ő álmodik a fecskéről,
Szülőháza ereszében…
Fecske is elhagyja fészkét,
Elmegy messze, tengeren túl;
Ah de vágya visszavonja,
És honába visszaindul.
Dél fűszeres levegője,
Kelet verőfényes partja,
Pálmaerdők enyhe árnya
Őt nem köti, őt nem tartja.
Csak a költő vándorolt el,
Hogy ne térjen vissza többé…
Szegény fiú! Sebeidet
Gyógyfüvekkel hol kötöd bé?
Dalaidat hova tetted?
Vidámságod hova lett el?
Visszavágyol, visszanézel
Könnyben úszó tekintettel…
Mit beszélek? Már nem vágyol…
Elcsöndesült a fájdalom.
Csak mi itt távol merengünk
Még a félbeszakadt dalon.
Ah, te már révpartra értél.
A temető a te partod.
Csakhogy nem az kísért oda,
Ki egykor emlőin tartott!
Ismeretlen sírhalmodat
Vadon őserdő köríti;
Idegen madár zeng rajta,
S zúg vadul a Mississippi…