Fekete István: Hó

Délután egy kis szél indult el és nehéz, szürke felhőket hozott a hegyek felől.

    Egyszerre este lett. Puha köd ült a szérűkre, ahol verebek alusznak és macskák leskelődnek egerek után. Télszaga lett a füstnek, a toronyóra kongása olyan messziről jött, mintha valahol távol a mesékben vernek takarodót ólomkatonáknak.

    Távoli és csendes lett egyszerre minden. A szekerek puhán zörögve fordultak be a kapun, a lovak a hazatérés örömével baktattak be az istállókba, a tyúkok már felgallyaztak az eperfákra, és a kutyák némán feküdtek a küszöbök előtt.

    Elcsendesedett a falu, elnéptelenedtek az utcák, csak a cigány ballagott az alvég felé. Vállán vastag nyárfadarab, hóna alatt fejsze, kalapjában kakastoll. Mezítláb csattog a puha sáros földön. Egyszercsak megáll, leteszi a fát és felszimatol a levegőbe.

    - Esik a hó. Esik.

    Újra felkapja a fát, a hóna alá vágja a fejszét – mint a katonatisztek a kardjukat a májusi sétatéren – és elindul.

    Esik a hó. A templomdomb füvén már látszik is és a kerítések élén megmarad. És sűrűsödik. Eleinte csak apró pelyhek szakadtak ki a szürke égből, de most ár bátran, vastagon havazik.

    - Szegény cigány – mondja az egyik módos gazda, mielőtt becsukná a kaput. De aztán nem törődik vele, mert fát kellett volna még jó úttal hazahozni az erdőről, és a hóból már sár is lehet, akkor pedig a fa az erdőn marad. Mérgesen megy be a házba és bevágja az ajtót.

    A cigány ballag.

    A nyárfából teknő lesz. Eladja majd a városon, hol jó elnézegetni a sokadalomba. A lacikonyhán kolbász serceg a tepsiben és jut abból a cigánynak is…

    A kocsiúton autó villan fel, szól a duda, s a cigány megáll a nagy darab fával a vállán s a fejszével a hóna alatt.

    - Szegény cigány! Látta? – szól az asszony az autóban. – Mezítláb volt…  – és összehúzta magán a drága bundáját.

    Megy a cigány nyugodalmasan hazafelé. A föld már fehér, és a háztetőkön is csak a kémények feketék.

    Egy legény siet végig az utcán. Csizmája fényes és fekete nyomokat hagy az úton.

    - Szegény cigány – gondolja, de aztán óvatosabban lépeget, mert a csizmájának tisztán kell maradni.

    A hó esik és egy-egy megül a legény szempilláján.

    Majdnem sötét van már. Az ablakokban itt-ott lámpavilág, s az ablakszemek hunyorogva nézik a fehér világot.

    Ballag a cigány.

    Ilyen fát kaphat, amennyit akar. Nem nagy munka. Puha, mint a vaj, s ami leesik belőle: kanál lesz. Azt is eladja a vásáron. Talán még borra is kerül. A portékát eladja az asszony, ő meg muzsikál azalatt, és ha pénzt nem is kap, de megkínálják: – Igyál cigány…

    Az egyik szép házból öreg hölgy jön ki. Botozva, lassan lépeget. Feje lehajtva, de azért a cigányt észreveszi. Nem szól, csak gondolja: – Na szegény te… – és botjával tapogatva eltűnik a hóesésben.

    A cigány már kiért a faluból. Itt már jobban mozog a szél. A fák suhognak, a kórók hajlonganak, s a hó kavarogva táncol a levegőben.

    Az erdő alatt putri. Oldala vályog, teteje föld és tenyérnyi ablakán villogó tűzfény integet az estében. A cigány ledobja a fát, s erre kinyílik az ajtó.

    - Eredj be, te! – nevet a cigány – megfagysz…

    Az ajtóban meztelen fekete gyerek áll, s az ajtó előtt puhán hull a fehér hó.

    A módos gazda – miután bevágta az ajtót – nagyot káromkodva szól a feleségének, hogy hozza a vacsorát, mert úgy sincs más ebben a kutya életben, mint amit az ember meg eszik. Az asszony mérgesen dobálja a tányérokat az asztalra s most esznek. Szótlanul és keserű szájízzel. Hát élet ez?

    Az autó messze az országúton megáll. A férfi tanácstalanul kotorász a motorban, az asszony pedig konok haraggal ül a bundájában. Előbb ugyan kiszállt és tanácsokat adott, ezen összevesztek és most állnak. Jó. Hát csinálja maga, ha tudja. Az asszony arra gondol, ahhoz kellett volna mennie, akinek sofőrje van…

    A fényes csizmás legény hazaért már azóta. Csizmáját levette és most az asztalnál, ül. Előtte vacsora, de nem eszik. Anyja se eszik.

    - Ide hozod azt a kódist – mondta egy órája az öregasszony, és azóta hallgatnak. A legény arcán kővé meredt nehéz indulat, az asszony szája szegletében keserű elszántság.

    És hallgatnak.

    A bottal járó öreg hölgy kis asztalkánál ül és ír. Néha szemüvegét törli meg, néha a szemét.

    - Én több pénzt, édes fiam, nem küldhetek, mert nem ad senki. Ma már Ambruséktól kérdem, tudod, hogy az az utolsó, ha én ennyire megalázom magam… de nem adtak.

    Az öregasszony sír.

    Odakünt már fehér a falu. Fehér éjszakában fehér utak, fehér erdő s az erdő szélén vidám, veres szemével nézi a világot a cigányputri.

    Bent ég a tűz. A gyerek már alszik a sarokban, meztelen hasán megvillan a tűzfény. Az asszony álmos mosolygással nézi az urát. Ami rajta van: ing volt valamikor. – Válla, melle, mint a borz.

    A cigány pedig, a szegény cigány hegedül… hegedül…

    És kint hull a hó.

     

    Új Ember 1971.    

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf