Dömötör János költő

Dömötör JánosAz 1848-as szabadságharc a magyar költészetben is forradalmi változásokat okozott. Leverése után a nagy zajjal fellépő Petőfi-utánzóknak nem voltak tartós sikereik; az Arany János szellemében dolgozó költői csoport lassankint felülkerekedett. Dömötör János költő pesszimista gondolkodó volt, az élet csapásai fásulttá tették, a túlvilág vigaszából kiábrándult, nem szerelmi lírikus és nem hazafias költő; meglepő kivétel ennek a kornak poétai világában. A Dunától félórányira, szép síkságtól környezett emelkedésen Dunaszentgyörgyön, Tolna vármegyében született 1843. december 20-án erős kálvinista köznemes szülőktől. Itt éltek régtől fogva a Dömötörök, anyja Szentes János kunszentmiklósi tanárnak, majd bogyiszlói papnak és Zelizi Máriának, a „dabasi homok virágának” leánya, Erzsébet. A családban állandó meleg béke és szeretet volt.
Szülei 13 éves korában meghaltak, nevelőszülei bátyjai lettek. Cseregyerekként Bikács községben töltött egy évet, itt megtanult németül, majd 1854-ben a gyönki gimnázium tanulójaként három alsó osztályát végezte, majd 1857 őszén a Nagykőrösi Főgimnázium hallgatója. Így lehet,
hogy bár dunántúli református családból származott, a nagykőrösi alma materben, a legnagyobb magyar balladaköltő Arany tanítványa lett. Komlós Aladár szerint, aki egy disszertációban próbálja megeleveníteni Dömötör János elfelejtett alakját és képet rajzolni egyéniségéről
leírja, Dömötör sajátságos, nehezen megfejthető egyéniség volt, ellentmondásokkal teli, enigmatikus lélek és munkássága is sok tekintetben az. Gyökeresen kálvinista magyar, de nagy európai, tanult elme és művelt lélek, különösen angol műveltsége kiemelte a magyar levegőből, bár
termékenysége csekély volt, de kiábrándultsága néhány megkapó hangot varázsolt lantjára Egész életén át vágyódott a családi életre, bizonyára gyermekkori emlékei alapján rajzolja a családi boldogságot, mégis mindig visszariadt a házasságtól, mikor alkalma lett volna rá.

Boldog ember

Boldog ember és szerencsés,
A kit isten arra szánt,
Hogy a földet szántva, vetve,
Senkitől sem emlegetve
Éldegélhet egyaránt.

Boldog ember, kit az áldás
Seregestül meglepett:
A l;i otthon, körbe fogva,
Vendégekkel mosolyogva
Vígan szentel ünnepet.

Kisded, nádas hajlékában
Dolga kényén foly neki;
Meg van áldva áldott nővel,
S neve napján köszöntővel
Tisztelik meg gyermeki.

Mi más annak, kit a végzet
Jó útjáról elseper!
Ajtaját magára zárja,
Házát még vendég se járja,
Egymagában ünnepel.

Nincsen, a ki szólna hozzá
Oda kinn, vagy ide benn;
Nincsen, a ki felderítse,
Búját, gondját szenderítse,
'Otthonában idegen.

Boldogtalan szegény ember,
Ha mindenki elhagyott:
Jöjj el hozzám, légy vendégem,
Lesz még hely az asztalvégen, —
Lásd én is magam vagyok!

 

A nagykőrösi tanulmányévek meghatározták további életét. Nagykőrös ekkor irodalmi központ volt. Ott tanított Arany János, Szász Károly, Salamon Ferenc, Szilágyi Sándor, Szabó Károly, Ács Zsigmond, Tomory Anasztáz, Losonczy István, Jánosi Ferencz, Mentovich Ferenc. De Kőröst nemcsak az ott élő írók nagy száma tette központtá, hanem még inkább az, hogy középpontja volt azon törekvéseknek, amelyek költészetünket a parlagiasság és sallangosság állapotából a költői tartalom, a külső és belső forma művészete által ki akarták emelni.
Itt kapta meg Dömötör az irodalmi s főként kritikai műveltségének alapját, Szilágyi Sándor, akkor ugyanott a történelem tanára pedig kisegítőnek vette maga mellé s útmutatásaival segítette. Mint kőrösi tanuló lépett föl először az irodalomban, Szabó Károly pápai tanár, Költészettanáról szigorú kritikát irt a Protestáns Egyházmegyei és Iskolai Lapba, 1857-ben. Arany a költői hajlamokat, az alkotás vágyát, a hír szomjúságát plántálta kedves tanítványának fogékony lelkében. Aranytól, a költészet és magyar irodalom tanárától, megtanulta az új irányoknak ismeretét és megítélését. Neki mutatja meg első kísérleteit, prózai műveket és verseket, hexameterben, magyar ritmusban vegyest. Azok az alapos megjegyzések és finom irányítások, amelyeket leglelkiismeretesebb tanártól Aranytól kapott, a Dömötört ért legmélyebb hatások közé tartoztak. Mint igazi Arany tanítvány előbb tanulmányozza a költészetet, mielőtt az alkotáshoz fogna. Föléled benne is az a lelkiismeretesség, amely mesterét esztétikai dolgokban jellemzi. Bár Arany 1860-ban eltávozik Nagykőrösről, de Dömötör azután is, örökre megmarad tanítványának…

Rózsabimbó

Rózsabimbó kis kertemben,
A kedvéért kertész lettem,
Öntözgetem, ápolgatom
Reggel, délben, alkonyaton.

Ha kinyilik nem lesz árva,
Tövén, szárán nem vesz kárba,
Nem lesz árva, nem vesz kárba:
Van már, van már a ki várja!

Nyilj ki, nyilj ki szép teljesnek
S ablakába oda teszlek,
S mikor ébred — oh tudom jól! —
Velem együtt egyet gondol

 

Megerősödik az a szándéka, hogy jogásznak tanul a fővárosba. De Pesten fölkeresi földijét, távoli rokonát és barátját, Tolnai Lajost, a ki aztán lebeszéli erről. Miután a harmadik bölcseleti osztályt is elvégezte, 1863 őszén a pesti református teológiai intézet növendékei közé lépett. Itt ismerkedett meg Szász Bélával, Komócsy Józseffel és Szabadossal, kikkel baráti kört alkotott, e mellett továbbra is tartja a kapcsolatot Arany Jánossal és Gyulai Pállal is.

Boldog ember

Boldog ember és szerencsés,
A kit isten arra szánt,
Hogy a földet szántva, vetve,
Senkitől sem emlegetve
Éldegélhet egyaránt.

Boldog ember, kit az áldás
Seregestül meglepett:
A ki otthon, körbe fogva,
Vendégekkel mosolyogva
Vígan szentel ünnepet.

Kisded, nádas hajlékában
Dolga kényén íoly neki;
Meg van áldva áldott nővel,
S neve napján köszöntővel
Tisztelik meg gyermeki.

Mi más annak, kit a végzet
Jó útjáról elseper!
Ajtaját magára zárja,
Házát még vendég se járja,
Egymagában ünnepel.

Nincsen, a ki szólna hozzá
Oda kinn, vagy ide benn;
Nincsen, a ki felderítse,
Búját, gondját szenderítse,
'Otthonában idegen.

Boldogtalan szegény ember,
Ha mindenki elhagyott:
Jöjj el hozzám, légy vendégem,
Lesz még hely az asztalvégen, —
Lásd én is magam vagyok!

 

Ugyanekkor egy évig Ballagi Mór fiait is tanította. Itt alkalma nyílt összeköttetéseit a protestáns egyházi élet és a politika főbb szereplőivel kiegészíteni. Oly boldognak érezte itt magát, mint a hal a vízben. Pompásan tudott hallgatni; csak ritkán tett egy-egy komoly és sima megjegyzést. Pesti tartózkodása első évében [1863–64] a Hölgydivatlapban Lauka Gusztáv költeményeit és az Újabb magyar lantosok című antológiát bírálta. A Kisfaludy-Társaság 1864-ben pályázatot tűz ki a ballada elméletére. Ez persze kapóra jött Dömötörnek, hogy tovább folytatva régibb kutatásait, nagykőrösi dolgozatai alapján csakhamar tető alá hozta „A balladáról” című nagy tanulmányát, dolgozatát első helyen dicsérettel említették és azt a társaság Évlapjaiban 1865-ben kiadták. Zilahy Károly halála után részt vett az elhunytnak többi barátaival együtt munkái kiadásában, melyhez ő írta a bevezető életrajzot. Török Pál szuperintendás őt küldte ki 1865 őszén a skót szabad egyház ösztöndíjára Edinburghba, hol egy évet töltött el. Itt Dömötör előtt az a korlátoltan ortodox és zsarnokian vakbuzgó lutheránus-vallásos közvélemény, amely fojtó teherként nehezedik az ő szabadabb elméjére. Visszaretten tőlük és nevetségeseknek találja őket. Ö nem hitetlen materialista és elismeri ezeknek az embereknek keresztyéni szívét, de a hitről vallott nézeteik sötétek és nevetségesek. Siet haza Magyarországra. Hiába marasztalják a szerető skótok 1866. aug. 15-én megindul. Otthon, a maguk egyszerűségébe oly boldog bátyjai közt újból megsajdult szívében a fájdalom, hogy miért is hagyta el azt a csöndes kis szerény lakot. Barátai észrevették rajta a mély változást. Ismeretekben, gondolatokban százszorta gazdagabb ember jött vissza közéjük, a ki azonban a mit így nyert a réven, elvesztette a vámon, vígságban, becsvágyban, boldogságban. Ha mély lett, mint a tenger, de ép oly keserű is. De elvégre természetes, hogy az ő állandó bíráló lelke a vallás terén is a kételyekre hajlott. Megkérdőjelezvén hitét az Istenben, hogyan bízott volna régi hitével az emberekben?

Őszi borongás

Még süt a nap s bárha gyengén,
De van mégis melege, —
Lenn a völgyön köd borong bár,
Kék az isten szép ege,
Zöld a lomb is néhol-néhol,
Ha mindenütt már nem is,
S a viz tükre mosolygónak
Veti vissza képem' is.

Kebelemet méla, csendes
Őszi érzés hatja át,
A mint egy-egy sárga lombot
Ejt elémbe a faág,
S míg o fájó csöndben lelkem
Isten tudja hol bolyong,
Körülöttem a hegyek közt
Szüretelők zaja zsong.

Nagy-vidáman foly a munka, —
Gazdag a szem, leve bő,
Czellájában a vén gazda
Régi edényt szed elő,
Szedegeti, válogatja
S ének zendül ajkiról,
Szivéből a hála édes,
Nyugodalmas árja foly.

Boldog öreg, boldog népség,
Oh ti összes boldogok!
Mennyi érzést, hálát szól ma
Tiszta fényű arczotok!
Míg a balga, a ki magát
Bölcsnek hívja botorul,
A természet minden képén
Elmereng és elborul.

Neki mindig nyugalom kell,
S azt keresi, a mi fáj —
S míg vigad más, ő előtte
Ködös a szép őszi táj.
S most, hogy az év bőségszarvát
Mosolyogva tárja ki,
Meleg nyáron, zöld tavaszon
Kalandoznak álmai.

— Megnyugodni, nem kutatni,
S azt élvezni, a mi van!
Kisértsük meg! ha a próba
Nem maradna annyiban.
— Lám, szép az ősz, talán szebb is,
Mint a nyár s a kikelet,
S kinek gyümölcséből nem jut,
Tanácsában részt vehet!

Kinek élte már nem adhat
Semmi szépet, semmi jót,
Elaludni, megpihenni
Az ilyennek ugy-e jobb?
S kikeletkor uj erővel —
— Ah e kényszerült vigasz! —
Mindig csak azt lesni — várni:
Igaz-e, vagy nem igaz?

 

A pesti református gimnáziumban kap állást, angol nyelvet, filozófiát tanít, valamint a latin remekírókat. Itt 1867-ben megválasztották rendes tanárának. Leginkább a filozófiaoktatással bajlódik, amit verses levélben gúnyol.

„És azóta Kerkápoly
Bölcseségét nyaggatom,
És azóta Zeller után
Fischer Kunot forgatom,
És azóta sóhajtásim
Még sűrűbbek, hosszabbak
(S Varga könyvében a bölcsek
Kidolgozva rosszabbak)
S napról- napra mennyi kárt tesz
Jó kedvemben Baco, Cartez !
S zengem: »Leibnitz, Fichte, Kant
Hätt' ich euch nur nie gekannt !”

 

Papnak készült, pedig utálta a teológiát s tisztességes filozófiai műveltséget szerzett, pedig nem volt filozófus természet. Falusi származása ellenére csak nagyvárosban tudott élni, de mindig visszakívánkozott a vidéki egyszerűségbe, amelyből aztán hamar elmenekült, mikor belejutott. Erős irodalmi hajlam volt benne, de valami belső akadályok állottak tehetsége kifejtésének útjában, – folyton nyugtalanította a vágy, hogy lírában fejezze ki magát, de zárkózott lélek volt, elrejtette legbelsejét akkor is, mikor szerette volna megmutatni. A „teológiával nem szeretek foglalkozni, a magam tárgyával meg nem lehet. De a míg csak lehet, tartom magamat ! ha el kell esnem, drágán esem el, s az rám nézve, azt hiszem, csakugyan elesés lesz, a mely után föl sem kelek többet” írja. Ebben az évben, 1867-ben, buzgón munkálkodik a Protestáns Egyházi Lap-ban. Azt reméli t. i., hogy elismerésül felmentik a papi vizsga alól. Nagy dicsérőleg ismerteti a Keresztyén Magvető unitárius kiadványt. Vitája támad Nyilas Samuval, mert az öreg poéta kicsinylőleg nyilatkozott Tompáról. Az embert utálja, az embert általában, osztályra és pártra való tekintet nélkül. Ő nem politikus, hanem moralista: etikai szemléletén és bibliai képzetein mindig érzik a volt teológus.

„Megvetem e söpredéket,
Egy világot megvetek,
Bűne, szennye, álnoksága,
Alázatos szolgasága –
Ah, hogy rá nem pökhetek!”

/Sötét éjben…; részlet/

 

Pihenést és üdülést keres a világban 1871 nyarán. Egy-két barátjával a nagyvakációban beutazza Nyugat-Európát. Prágából indulnak el s Németországon át Brüsszelbe utaznak. A költészetben is tett olykor ilyen külföldi utazásokat. Az Arany iskolája, a mely a művelt ízlés mellett apostolkodott, tudjuk, mily fontosnak tartotta az idegen remekek hű bemutatását. Dömötört legtöbb tulajdonsága szinte ráutalta a műfordításra, anyanyelvén kívül értett latinul, görögül, németül, franciául és angolul; művelt ízlése és széles irodalmi ismeretei segítségével ki tudta választani a legszebb darabokat s a mit kiszemelt, kitűnő technikájával pompásan tudta magyar nyelvi ruhába öltöztetni. Szerb dalokon kívül a következő költőktől fordított: Béranger, Darey, Lessing, Thomas, Goethe, Freiligrath, Burns, Lermontov, Longfellow. Műfordításai jelessége korrekt technikájában és — főleg —jellemző magyarosságában áll. Mikor 1871. nov.-ben gróf Lónyay Menyhértet a király kinevezte miniszterelnökké, igen élessé váltak a pártküzdelmek. Lónyay — 67-es alapon — a vagyonosabb birtokos osztály politikáját csinálta. Programjának két főbb s igen jellemző pontja a választók számának csökkentése s a földadó leszállítása. Mikor báró Kemény Gábor, Lónyay benső bizalmasa, felkérte Dömötört egy kormánypárti lap szerkesztésére, szívesen vállalta el a feladatot. így indult meg a kormány közeléből a „Korunk”, 1872. március 17-én jelent meg az első szám. Lónyay református ember volt, csupa kálvinista író állt a lap köré: Beöthy Zsolt, Balázs Sándor, Jánosi Béla, eleinte Gyulai is, néha Baráth. De egyikük neve sem volt kiírva a lapon. Azt hangoztatták, a névtelenség együtt jár a sajtószabadsággal, s csupán a közügy iránti buzgalomból írják — részben ingyen — a lapot. Csak természetes, hogy Dömötör tárcalevelei igen népszerűek voltak. A nagy napilapok is átvették olykor, de neki jobban eshetett, hogy a népnek kedvence lett. Nem egyszer megtörtént, hogy mikor akadályozva volt írni, jöttek a tudakozódások a Képes Néplap szerkesztőségéhez. Az irodalmi közvélemény is Falusi János leveleit tartotta Dömötör munkássága virágjának. Barátja Eötvös Károly ügyvéd segítségével leköltözött Szekszárdra és Tolna- Baranya megye tanfelügyelője lett, 1873-ban. Dömötör megnyerő modorával mindenkit meghódított. A felső-baranyai református egyházmegye tanácsbírájává választották. Tolnából küldözgetett cikkeket a Vasárnapi Ujságnak, hova már előbb is legtöbbet dolgozott, később is sokat irt e lapba névtelenül vagy pár betű jegy alatt. Midőn 1875 tavaszán az egybecsatolt pestmegyei és Jász-kún kerületi tanfelügyelőség megürült, a neki felajánlott állást elfogadta. Nyáron már a fővárosban volt. A tanfelügyelőségek új szervezése után is megmaradt a Pest-kiskun megyei tankerület élén. Gyűlölt robotként teljesítette már tanfelügyelői teendői. Szeretett volna szabadulni e terhes és fárasztó kötelességektől, de miből élt volna akkor? A Kisfaludy-társaság tagjai közé választotta 1876. jan. 26-án. Az öngyilkosság gondolatával sokszor foglalkozott; 1878. jan. 8. Kecskemétre készült a közigazgatási gyűlésre; előtte való nap délben szomszédjától és barátjától, a Vasárnapi Ujság szerkesztőjétől vidáman elvált; este ismerőseivel vacsorált egyik vendéglőben és 11 óráig együtt beszélgetett vidáman, kedélyesen, mint szokott; ekkor haza ment és öngyilkos lett. Bevégzetlen vers volt az asztalán. Csonka, tragikus töredék az élete is. Félbeszakadt a vers közepén, mert nem talált rímet, a mely boldog harmóniával csengett volna összezárva, szomorú sorral. Január 10-én délután 3 órakor volt a temetése a budapesti Rókus templom halottasházának udvaráról. A Kerepesi-úti temetőben Szász Károly búcsúztatta őt íróbarátai nevében. Fivérei és pár barátja később szép emlékkővel jelölték meg sírját. A világosfejű kritikus és a sötét kedélyű lírikus Dömötör Jánost sohasem fogjuk kiemelkedő költőnek tartani, élete, személye mégis fontos történése a magyar református irodalomtörténetnek.
Életében kevés számba jöhető írás jelent meg róla, csak öngyilkossága után foglalkoztak vele először a lapok : 1877. január 8. és 9-én. A következő lapok írtak róla: A hon, Kelet Népe, Ellenőr, Képes Néplap, Pesti Napló január 8.; Budapesti Napilap, Egyetértés január 9.; Életképek , Fővárosi Lapok január 11. Összegyűjtött munkáit halála után barátai rendezték sajtó alá.

 

Munkája: 
Dömötör János munkái. Sajtó alá rendezték barátai, Budapest, 1878; benne életrajza Baráth Ferenctől.

 

Édes anyám te vagy most is...

Édes anyám te vagy most is
Egyetlen egy menedékem !
Jöjj el hozzám néha-néha
Letörölni verejtékein.

Földön járó emberek közt
Ugy sincs a ki vigasztalna,
S hogy elhagytam, elkerül most
Az élő isten irgalma.

Küzködésben, vergődésben
Telik éltem egész hoszsza,
S árva szivem a békének
Bár egy cseppjét szomjúhozza.
Enyhe szellő rám-rám fuvall
Nyitott ablakomban állva,
Tétovázó szemem fürdik
Enyhe, szende holdsugárba'.

Fénves csillagseregével
Még az ég is letekint rám,
S elmerengve fejem szédül —
Mint a gyermek rengő hintán . . .

Megnyugodnám, megpihennék
Bár egy hajszál támasz volna,
Melyre mostan rá borulnék, —
Vagy valaki átkarolna.

Nincsen semmi, nincsen senki,
Nem jut lelkem soh' se' révbe,
Csak vergődik, csak elmerül
Az enyészet tengerébe.

Források:

A Hon, Arcanum, Budapesti Szemle, Irodalomtörténeti Közlemények 1918, I-II; Magyarország és a nagyvilág, MEK, Protestáns Iskola Lap, Ujdonságok, Vasárnapi Ujság különböző számai.

Összeállította – cspb –

 

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf